B Ilona Tóhné
Szonett
A magány lassan beterit, merengek,
Törlöm könnyeim, forrását a búnak,
Egyre növekvő árnyait a múltnak,
Maradok magamban, jéggé dermedek.
Ifjúságom már tünékeny képzelet,
A közelgő tavasz nem más, mint illat,
Nekem már nem jön el, régen elillant,
Oly gyorsan elszállt, tán nem is létezett.
Éltem én vad szerelemben, mámorban,
Boldog asszonysóhajos kábulatban,
Társtalan magányban szenderegve.
De az idő, mint lejárt útlevélre
Rányomta pecsétjét életemre,
Gondolatban vágyom csak szerelemre.
Kép: Net
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése