Egy óra utazás
2013. április 12
A tél kellős közepén dolgaimat intézendően
Miskolcra kellett utaznom. A nagy hó miatt nem mertem kocsival nekivágni
az útnak, de féltem a busztól is, hiszen hosszú évek óta sem busszal,
sem vonattal nem utaztam.
Azt sem tudtam, most mik a "szokások", de félelmem alaptalan volt és végül élményként éltem meg ezt a nem túl hosszú utat.
Reggel volt még, mindenki igyekezett valahová. Bámészkodtam az ablakon,
aztán figyelni kezdtem az utasok arcát. Arcok, tekintetek.
A busz másik oldalán, velem egy vonalban egy közönyös arcú idős úr ült,
nem nézett se jobbra, se balra,láthatóan a gondolataiba mélyedt,
időnként köhögött. Talán valamilyen kivizsgálásra utazott a központi
kórházba.
Két üléssel előttem egy anyuka szorongott két kisgyermekkel, az egyik
még óvodás lehetett, szundikált szinte az anyja ölébe bújva, a másik
gyerek egyik kezével a párás ablakot törölgette és a tiszta nyiláson
ki-ki kukucskált, a másik kezében egy óriás kiflivel birkózott. Az anya
fáradtan és óvva figyelte mindkét gyermekét.
A busz megállt, fiatalok vidám kis csapata szállt fel, hangosak,
vidámak, derűjük odavonzotta a tekinteteket, mindenki megtudta, mi
történt velük tegnap, mikor jókat nevetve mesélték egymásnak a
történteket, kicsit felrázva ezzel a körülöttük lévőket.
Hátul, fülére tapasztott telefonnal egy csinos kislány kacarászott,
csillogó szeme sugárzott, nem volt nehéz kitalálni, kivel beszélgetett.
Utaztunk tovább, hamar elrepült ez az óra.
Arra gondoltam, hogy mindnyájan utazunk valahová és talán egyszer
odaérkezünk, ahová álmainkban mindig is szerettünk volna eljutni, de
sohasem sikerült. A titkos remények útjára..
Kép: Net
A cikket írta:
Ilona B. T.
