Két hazában,-hontalanul Játék a szavakkal pályázat 2.
2013. január 8. - Látogatók száma: 14
" Fél világot is bejárhatod,
más ember földjén testvértelen leszel
s elfúj a szél, mint kósza őszi lombot,
ha nemzetedről megfeledkezel."
/ Wass Albert /
A történet kezdete ötvenhét évre nyúlik vissza, amikor egy ködös,
barátságtalan, jaj szókat süvitő novemberi reggelen felébredve egy kis
cetlit találtunk a konyhaasztalon, ami egy búcsúüzenet volt.
" Elmentem"-irta többek között a bátyám, ez a katonának akkor besorozott, magas, szőke, jóvágású húszéves legény.
Hónapokig nem tudtunk róla semmit, izgatottan hallgattuk a rádiósüzeneteket, de semmi, semmi..
Én akkoriban léptem ki a gyerekkorból,-mint minden tapasztalatlan leány,
álmodoztam a szépről, az első udvarlókról, az ismerkedési bulikról,
ahova majd bátyám kiséretében eljárogatunk. Egy világ omlott össze
bennem, mert az álmaim egy perc alatt szertefoszlottak.
Anyámék éveket öregedtek e bizonytalanságban eltöltött hónapok alatt.
Aztán végre jött egy lap egy angliai táborból, ahol végül is kikötött a
bátyám. Amennyire a zivataros idők engedték, kicsit megnyugodtunk.
Évek teltek el, megtudtuk, hogy megnősült, gyermekei születtek,
rendezetten él. De a levelek végén mindig nedves volt a papir. Nagyon
gyötörte a honvágy.
Érdekes, a sors néha ismétli önmagát. A nagyszüleim a nagy kivándorlás
időszakában Amerikába hajóztak, apám már ott született és tizennyolc
éves volt, amikor a szülőket a honvágy hazahajtotta. Egyszerű, dolgos,
"hétszilvafás" gazdálkodó emberek voltak, akik az anyaföld vonzásának
nem birtak tovább ellenállni. Apám aztán itthon, a számára idegen helyen
tanult, csodálatosan elsajátitotta a nyelvet minden szépségével együtt.
Elvégezte az egyetemet, boldogan alakulhatott volna az életünk, mégis
mindig visszavágyott az ő Amerikájába, a szülőföldjére. Amire szinte nem
is gondolhatott, nehéz időszak volt az, talán még a gondolatainkat is
ellenőrizték.
Bizony, a bátyám ugyanerre a sorsra jutott.
Nekem még hosszú évek után is nagyon hiányzott, összetartó, szerető
család voltunk, a hiánya olyan volt, mintha a szivemből kivágtak volna
egy darabot.
Mikor dolgozni kezdtem, elhatároztam, összegyűjtögetek annyi pénzt, hogy
elutazzam hozzá és meglátogassam. Végre a hetvenes évek közepén
megkaptam az engedélyt, ma is csodálkozom ezen, hogyan sikerült.
Felszálltam a vonatra és a vonatfüttye élesen a levegőbe sikitott, a
monoton zakatolás olyan volt számomra, mint egy meseautó suhanása a
boldogság felé. Még az sem zavart, mikor a határra érve a tépőzáras
bőröndömet egy késsel felhasitották, talán drogot kerestek benne.
A találkozás öröme, az együtt zokogás, az emlékezés, a várt itthoni
történeteim és az ő ottlétezése kihozta az elfojtott indulatokat,
miközben hallgattuk egymást, könnyei úgy potyogtak, mint siró kisgyermek
szeméből a bánat.
Bejártuk London nevezetességeit, elmentünk Sratford-on-Avonba Shakespeare szülőhelyére..
Rohamosan telt az idő, halmoztam az élményeket, de a bátyám minden
mondatát úgy kezdte. -" Emlékszel amikor Pesterzsébeten voltunk
keresztanyádnál!..Emlékszel az első balatoni utunkra?..Emlékszel, mikor a
Hejőben fürödtünk, vagy az Avason barangoltunk? .."
Eljött a búcsú ideje, kiültünk az Avon partjára, együtt néztük a
naplementét, amint a nap vérvörös csikokat festett a viz felszinére.
Éreztem, hogy utoljára találkoztunk..
Az volt a terve, hogyha itthon változás történik, hazajön.
A változás megtörtént és ő ott, idegen földön, hazájától távol néhány
hónappal előtte meghalt. A szive nem birta tovább a vágyakozást.
Én gondolatban minden évben teszek a sirjára egy fehér szalaggal átkötött, üde zöld levelű piros rózsát...
Kép: Net
A cikket írta:
Ilona B. T.
