"Soha nem vagy annyira nevetséges valós tulajdonságaid miatt, mint azok miatt, melyeket szinlelsz." / La Rochefaicould/
Amikor leesik az első hó, az nálam a tél kezdetét jelenti.Ilyenkor boldog-szomorúan kimegyek a kertbe. A friss, fehér szőnyegen a
lépteim nyomán még kirajzolódik a talpam alatti avar, amely nem zörög
már, csendesen barnára szinezödve átadta magát az elmúlásnak. A kerti
pad sarkára kuporodva nézegetem a kopasz fa ágaira szállingózó
hópelyheket, a madáretető körül röpködő vidám madársereget,
odamerészkedő galambokat. Még a kutya is élvezi a hóesést, pajkosan
szaladgál körülöttem, nagyokat szökellve incselkedik a madarakkal.
Elmúlt hát az ősz. Az ősz elmúltával érzem, ahogyan peregnek az évek,
ahogyan az idő, mint egy vésővel, minden nap lefarag belőlem egy
darabot. A lélek csendesedik, nem háborog már, nem dúlnak viharok, egyre
kevesebb a szó, -az elmélyülés, beletörődés csendes időszaka ez.
Csendre vágyik a lélek, magunk mögött hagyva fájdalmakat, viszálykodást,
dicsőséget.
A test is változik. Tükörbe nézve észreveszem, a hajam lassan deresedik,
a hajszálaim olyanok lesznek, mint itt, a kerti fa hótól elfehéredett
ágai. Szokatlan. Be lehet festeni-nyugtatgattam magam. A beporozott
hajam talán néhány évet jelentene visszafelé az időben. Az arcom ráncai
is egyre csak mélyülnek. Egy ideig ezen is segithetnek az
alapozó-krémek, aztán ott van még a szemhéjfesték és a rúzs.
Itt ülök szépségem maradék romjain, emésztem magam, a nemrégen még
csillogó, most szemüveggel árnyékolt szemeimmel bambán meredek magam
elé. Hová lett dicső nőiességem?
Emlékszem, egyszer munkába menet, a reggeli órákban szapora léptekkel
vágtattam az utcán, mikor egy idősebb hölgy megállitott és kedvesen
mosolyogva, a karomra téve a kezét, mondta: "Milyen derék, szép járása
van magának!" Meglepődtem és csodálkoztam, aztán valami melegség töltött
el. Milyen jó, hogy sportoltam, - gondoltam - bár akkor már a napi
tréningem a munkába szaladás volt. A szép járásom még mindig megvan -
könyveltem el magamban. Csak sajnos már rövidtávon, a boltba menet,
igaz, néha meg-meg állok, hogy a valódi ok ne lássék, ilyenkor sürgős
keresnivaló van a táskámban.
Igy múlik el a világ dicsősége. Nagyon sajnáltam magam ott, a padon, vegyes érzelmekkel vergődtem magamban.
Aztán arra gondoltam, milyen furcsa és nevetséges, mikor az utcán
sétálva, vagy valamelyik bevásárlóházban elbotladozik mellettem egy
festett bábként kinéző, agyonpingált idős hölgy, aki a maga jóval hatvan
feletti korával húsz-harminc évesnek akar látszani.
Lassan megvigasztalódtam, nincs még vége a világnak. Az öreg körtefám is
virágzik még, tavasszal méhek zümmögnek rajta, zöld lombkoronája
kellemes árnyékot ad, csak gondozni, ápolni kell.
Úgy gondolom, hogy életbölcsességgel, derűvel, a test és a szellem
ápolásával, a mértékek kellő betartásával, sok mozgással, indulatok és
harag nélkül még van út előttem.
Lassan visszaballagtam a házba, nyomomban az ugrándozó kutyával, az egyre sűrűbbé váló hóesésben..
B Ilona Tóthné
Kép: Saját
