Amikor leesik az első hó, az nálam a tél kezdetét jelenti.Ilyenkor boldog-szomorúan kimegyek a kertbe. A friss, fehér szőnyegen a lépteim nyomán még kirajzolódik a talpam alatti avar, amely nem zörög már, csendesen barnára szinezödve átadta magát az elmúlásnak. A kerti pad sarkára kuporodva nézegetem a kopasz fa ágaira szállingózó hópelyheket, a madáretető körül röpködő vidám madársereget, odamerészkedő galambokat. Még a kutya is élvezi a hóesést, pajkosan szaladgál körülöttem, nagyokat szökellve incselkedik a madarakkal.
Elmúlt hát az ősz. Az ősz elmúltával érzem, ahogyan peregnek az évek, ahogyan az idő, mint egy vésővel, minden nap lefarag belőlem egy darabot. A lélek csendesedik, nem háborog már, nem dúlnak viharok, egyre kevesebb a szó, -az elmélyülés, beletörődés csendes időszaka ez. Csendre vágyik a lélek, magunk mögött hagyva fájdalmakat, viszálykodást, dicsőséget.
A test is változik. Tükörbe nézve észreveszem, a hajam lassan deresedik, a hajszálaim olyanok lesznek, mint itt, a kerti fa hótól elfehéredett ágai. Szokatlan. Be lehet festeni-nyugtatgattam magam. A beporozott hajam talán néhány évet jelentene visszafelé az időben. Az arcom ráncai is egyre csak mélyülnek. Egy ideig ezen is segithetnek az alapozó-krémek, aztán ott van még a szemhéjfesték és a rúzs.
Itt ülök szépségem maradék romjain, emésztem magam, a nemrégen még csillogó, most szemüveggel árnyékolt szemeimmel bambán meredek magam elé. Hová lett dicső nőiességem?
Emlékszem, egyszer munkába menet, a reggeli órákban szapora léptekkel vágtattam az utcán, mikor egy idősebb hölgy megállitott és kedvesen mosolyogva, a karomra téve a kezét, mondta: "Milyen derék, szép járása van magának!" Meglepődtem és csodálkoztam, aztán valami melegség töltött el. Milyen jó, hogy sportoltam, - gondoltam - bár akkor már a napi tréningem a munkába szaladás volt. A szép járásom még mindig megvan - könyveltem el magamban. Csak sajnos már rövidtávon, a boltba menet, igaz, néha meg-meg állok, hogy a valódi ok ne lássék, ilyenkor sürgős keresnivaló van a táskámban.
Igy múlik el a világ dicsősége. Nagyon sajnáltam magam ott, a padon, vegyes érzelmekkel vergődtem magamban.
Aztán arra gondoltam, milyen furcsa és nevetséges, mikor az utcán sétálva, vagy valamelyik bevásárlóházban elbotladozik mellettem egy festett bábként kinéző, agyonpingált idős hölgy, aki a maga jóval hatvan feletti korával húsz-harminc évesnek akar látszani.
Lassan megvigasztalódtam, nincs még vége a világnak. Az öreg körtefám is virágzik még, tavasszal méhek zümmögnek rajta, zöld lombkoronája kellemes árnyékot ad, csak gondozni, ápolni kell.
Úgy gondolom, hogy életbölcsességgel, derűvel, a test és a szellem ápolásával, a mértékek kellő betartásával, sok mozgással, indulatok és harag nélkül még van út előttem.
Lassan visszaballagtam a házba, nyomomban az ugrándozó kutyával, az egyre sűrűbbé váló hóesésben..
B Ilona Tóthné
Kép: Saját
