Julika szomorúan ült a pályaudvar várótermében egy padon, a fia a barátjával indulás előtt még elment egy kávéra a bisztróba.
Hát ez a nap is elérkezett- gondolta és csak nézett maga elé.
A gyerek elvégezte a szakközépiskolát, de azóta sem tudott
elhelyezkedni. Lassan már egy éve alkalmi munkákból járult hozzá az
otthoni kiadásokhoz. Nagyon nehéz a helyzetük, a férje is munkanélküli lett, az ő ápolónői fizetéséből él a család, nagyon szűkösen, egyre nagyobb teherrel.
Valamit kezdeni kellett, mielőtt kettétörik az életük. Az unokabátyja
Londonban él néhány éve, ő tanácsolta, hogy a fiú menjen ki hozzá,
próbáljon új életet kezdeni. Végül úgy döntött a család, hogy megteszik
ezt a lépést és összekuporgatták a vonatjegy árát, mert a repülőút még
költségesebb lett volna. A fia barátja is hasonló cipőben járt és a
két gyerek elhatározta, együtt mennek külföldre, egymás támaszai
lesznek.Ez Julikát is megnyugtatta kicsit. Most, hogy az elhatározást tett követte, Julika a csendes váróteremben gondolataiba mélyedt. A gyerekek kilépnek az országból, maguk mögött hagyva a barátokat, a gyerekkort, egy kultúrát, egy nyelvet.
Látják-e még szülőházukat, az őszi erdőt, a lombhullató fákat, a
tücsökzenés virágos réteket, a Balatont, a Duna sárga vizét, a
szeszélyes Tiszát? Lelki szemei előtt elsuhantak a szépséges hazai
képek, a szive is beleremegett. Arra is gondolt, hogy ezeknek a
gyerekeknek nem lesz magyar feleségük, akivel összebújnak és magyarul
suttognak. Lesz még neki magyar unokája? Nagyon elszomorodott,
próbálta a könnyeit visszatartani, hogy a fia ne lássa a
keserűségét.Elvégre egy új élet kezdődik, reménykedett, hogy a gyerek
megtalálja majd a számitását és akárhogy is van, az a fontos, hogy neki
jó legyen. Bizott a fiában. Mikor a vonat elindult, meghatódottan és
bizonytalanul integetett, majd elfordult és a papirzsebkendőjével
itatgatta lecsorduló könnyeit..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése