Az asszony megállt a hatalmas kert kapu előtt, amely vas vázas volt, dróthálóval bélelve.
Szétnézett, hátha kint van valamelyik szomszéd, akivel válthat néhány szót, de mindenhol néma csönd terpeszkedett, amelyet csak mögötte, a fő úton elsuhanó autók zaja tört meg.
Kitárt két kezét beleakasztotta a dróthálóba és szemlélődött. A lelke sírt, amikor azzal szembesült, hogy az egész kert be van füvesítve, a fák megcsonkítva fagyoskodtak e télvégi napon és amin a legjobban megütközött, két oldalt hatalmas autógumik hevertek, melyeket talán virágágyasnak szántak. Az asszony soha nem állhatta a műanyagokat, gumikat egy természetes környezetben. Szerette és tisztelte a természetet.
A gumik ott hevertek két oldalt,ahol neki az ágyásai voltak, ahol a felásott földbe tavasszal elvetette a magokat és a gondos ápolásnak köszönhetően egész nyáron gyönyörködhetett a gyönyörű zöldségekben, paprikákban, paradicsomokban,uborkában, eperben. Minden megtermett itt, nem kellett a télire-valót a piacon, boltokban beszerezni.
A szélső ágyásokat csak középen választotta el egymástól egy füves terület, ennek a két szélén sorakoztak a gyümölcsfák, alma, meggy,körte...Ezt a füves részt most besüppedt kocsi nyomok szabdalták.
Az utcáról a telek középső részéig lehetett ellátni, ott volt az épület, most az is körbe volt kerítve raklapokból készített lécekkel, amely mögött öt kutya csaholt.
Az asszony arra gondolt, milyen boldog volt itt egy-két éve. Sokat dolgozott, már reggel kijött a telekre és sötétedésig itt kertészkedett.Estefelé, mielőtt hazament volna, lezuhanyozott, szerette a fúrt kútból jövő víz illatát. Aztán leült az épület előtti kispadra és bármilyen fáradt volt, béke és nyugalom töltötte el, különösen tavasszal, amikor virágoztak a fák, a kutya itt-ott kapirgált.Csodaszépnek látott mindent.
Volt olyan nyár, amikor itt, a természet ölén testvére családjával egy hónapig itt laktak nyári időben, mert ez nem csak kerti lak volt, hanem hétvégi ház, sőt, üdülő. Felállítottak egy nagy medencét, abban lubickoltak esténként. Boldog idők...
De az asszony már nem volt fiatal, a család is megfogyatkozott. Pedig gyakran mondogatta, hogy az ő számára az élet csak addig jelent valamit, amíg itt dolgozhat, pihenhet, hallgathatja a madár csicsergést, nézheti a kúszó gyíkokat, s a futkosó kutyát, amint elfáradva a lábai előtt hever.
Aztán le kellett mondania minderről, az élet gondokodott róla. Most itt áll a kapu előtt, a kutya nyűszit a kocsiban és nem érti, miért nem jöhet ki, miért nem szagolhatja a vakond nyomát, hiszen ez az ő területe, megjelölt minden fát, minden bokrot.És az asszony nem tudta neki elmondani, hogy azért, mert ez már nem az ő területe. Talán még egy-két évig az övé lehetett volna, de lemondott róla, mert másnak nagyobb szüksége volt rá. De a fájdalmas lemondásban ott bujkált az öröm is, mert adhatott és segíthetett.
Az idő elsodorta a boldog éveket, mint szellő a lehullott leveleket.
Mintha a természet is belelátott volna az asszony gondolataiba, sírtak a felhők és hozzákezdett esni az eső...
B Ilona Tóthné
