Nehéz néhány sorban ecsetelni egy hosszú életútat. Megpróbálkozom, talán elfogadható lesz.
Miskolcon születtem, 1941 január 4-én, egy fagyos téli napon, amikor még fújtak a háború szelei és fegyverropogás is hallatszott. Ilyenkor apám karjában reszkettem a pincében, mint pici gyerek. A háború végén, mint akkor minden családban, nagyon nehéz volt a helyzet. Aztán jöttek a kemény 50-es évek, sokat szenvedtünk, mert apám kivándorló szülők gyermekeként Amerikában született, ami abban az időben bűn volt.A nagyszüleimről nem is beszélve, akik elszegényedett nemes emberek voltak, hiába gazdálkodó életmódot folytattak, földet műveltek. Mindezek ellenére gyerekkoromra mindig örömmel gondolok vissza, a csodálatos szünidőkre, melyeket a nagyszülőknél töltöttünk, a természet közelségére, a virágzó rétekre, hajladozó búzamezőkre.
Miskolcon érettségiztem, egy olyan osztályba jártam, ahol a hozzám hasonló "megbélyegzett" gyerekek tömörültek. Talán ennek tudható be, hogy nagy volt közöttünk az összetartás igaz, mély barátságok alakultak ki, melyek mai napig tartanak.
Érettségi után két évig gyárban dolgoztam, majd felvettek a miskolci Műszaki Egyetemre. A harmadik évben megbetegedtem, komoly operáción menten keresztül, a tanulmányaimat abba kellett hagynom. Felgyógyulásom után előbb a miskolci Tervezőirodában, majd a pesti Agrotervnél dolgoztam, mint épitész- szerkesztő. Munka mellett pénzügyi-gazdasági vonalon tanultam tovább, majd megszereztem az épitőipari árszakértői oklevelet. Férjhezmenetelem után Keszthelyre kerültem, egy kivitelező vállalatnál helyezkedtem el, szakképesítésemnek megfelelően.Férjem, aki tudományos munkatárs volt a keszthelyi egyetemen, mint agrárember, élt-halt a földért, szabadidejében kis szőlönket művelte, én pedig mellette a konyhakertben termelgettem. Mindent, amit a kertészetről tudok, Tőle tanultam.Férjem özvegyember volt, három gyermeket hozott a házasságunkba, de én már csak a legkisebb fiúgyermeket neveltem.
A későbbiekben a kivitelező vállalat KFT-ékre tagolódott, az egyik ilyen KFT -nek lettem az ügyvezető igazgatója, innen mentem nyugdíjba.
Sajnos a férjem ekkor már nem élt, a gyermekem is kirepült a családi otthonból, így 1996-ban visszatértem a "gyökereimhez", a húgom közelségéhez, ahol most is élek, e szép kis faluba, Sajószögedre.
Egyedül élek, de nem magányosan. Van egy kis kertem, ahol mindig van mit csinálni és amikor bevezették az internetet, új tartalmat kapott az életem.Írni kezdtem, ami saját magamat lepett meg legjobban, mert nem is sejtettem, hogy e téren szorult belém egy kis tehetség. A Facebookban irodalmi csoportokban publikálok, van egy blogom, ahol az írásaimat "tárolom".Eredményesen vettem részt néhány pályázaton, antológiákban is jelentek meg verseim.Koromra való tekintettel könyvkiadásra már nem gondolok, nekem nagy öröm az, hogy a csoportokban olvasnak, a barátaimnak általában tetszik, amit írok. Itt, a faluban talán nem is tudják, csak a közvetlen szomszédok, hogy egy verselő él közöttük, én ugyanis képtelen vagyok nyilvánosság előtt szerepelgetni.
Arra buzdítok minden nyugdíjast,-mert soha semmi nem késő, hogy ne törődjenek bele a hétköznapok monotonságába, fedezzék fel magukban azokat a épességeket, melyek örömet jelentenek nekik, legyenek céljaik, vágyaik.
Én e szerint élek, néha rögökön bukdácsolva haladok utamon, amig végére nem érek. Ha valamiért szomorú vagyok, kimegyek a kertbe, megnézem a csodás naplementét, vagy lesétálok kutyámmal a tópartra, mélázok a kék víztükörnél, a parti lombok alatt béke költözik szívembe. Ezt kivánom minden nyugdíjas társamnak...
Tóthné Bartha Ilona
