Elmúlt a hosszú, forró nyár és hirtelen lehűlt a levegő. Szeles, hűvös napokkal köszöntött be az ősz, a csendes faluban már az utcán játszadozó gyerekek zsivaja is megszűnt, hiszen elkezdődött az iskola.
Marika a fő utca vége felé lakott, három ház volt még mögötte, aztán már csak néhány kert és a rét következett.
Most, hogy megkezdődtek az őszi munkák, a gyümölcsök leszedése, eltevése, tárolása, a zöldségek felszedése, Marika egyre többet gondolt arra, hogy ilyenkor bizony jó lenne egy erős, segítő férfi kéz. A télirevaló tüzelőanyag biztosítása sem egy könnyű munka.
Marika egyedül élt, soha nem ment férjhez, egyszer volt egy tartós kapcsolata, ami a férfi hűtlensége miatt ért véget. Nem is volt belőle túl nagy gondja, csak hát az idő elszaladt, már erősen a középkorba lépett, érezte, egyre nehezebb az egyedüllét. A takaros kis házat, amelyben élt, a szüleitől örökölte, csinosítgatta, a porta tele volt színpompás virágokkal,a kertet gondozta, ápolta és megfogadta,innen soha nem megy el.
Amíg a szomszédjának, Jánosnak élt a felesége, néha átmentek egymáshoz, beszélgettek, vagy a kerítésen át megtárgyalták a mindennapi dolgokat. De az asszony halálával ez is véget ért.
János magának való ember volt, szinte észrevétlenül tette a dolgát, mint Marika a kertben. Egyetlen társa a kis pulija volt, aki mindenhová követte. Néha el-el ment a helyi kocsmába, bár nem volt ivós ember, talán vágyott a társaságra.
Eltelt négy év és ezen az őszön Marikában megmozdult valami.Egyre többször kapirgált a János kerítése mellett, sőt az esti órákban is gondolt rá, ábrándozott, szerette volna látni, beszélgetni vele. Egyszer már arra is vetemedett, hogy a kert végében hátul megbontotta a kerítés alját, hogy a kutya átbújhasson a drót alatt az ő birtokára.
Természetesen ezt szóvá kellett tennie, így átment Jánoshoz "panaszkodni"./ Ilona/
Folytatás:
Igen ám, de mivel is kezdje a panaszt. Eddig jutott a gondolatban,
sarkon fordult a kapu előtt, és hazament. Főzéshez készülődött. Hagymát
kockázott, elővette a lisztet, paprikát, borsot, köményt, majd gondolt
egy nagyot. Akkorát, hogy ismét átment a szomszéd kapujáig. Eszében sem
volt a panasz. Kívül érett nő, belül kamasz. Mi lenne, ha Jánost bevonná
egy nagyon régi történetbe? Elmondja neki, hogy tojáslevest főzne, de a
tyúkok széttojtak a legelőre. Ez már panasz! Lehet nyár, ősz, tél és
tavasz, ha a nő valamit nagyon akar, az már vigasz! Meg is nőtt a
gondolat, egész a csengőig ért a keze. Szívélyesen jött János. Pirult,
éjszakás volt és most szeme homályos.
- Szia! - szólt Mária.
De lehet, hogy csak gondolta, mert ha megteszi, valamit János is mondott
volna. De egymásba akadtak a szemek, ekkor jött a kedves puli és szét
acsarogta a meghitt perceket. Magához tért Mariska, panaszáradat indult
szájából:
- Szétkaparta a kerítés alját a kutya! Tyúkjaim portád
sarkán keresztül a rétre mentek! Főznék egy kis tojáslevest, hát már egy
sincs, annyi szent!
Szabadkozik János:
- Megyek, s befoltozom a lukat!
- Nem úgy azt, hé! Ahhoz ketten kellenek! Én most nem érek rá, mert
főzöm a levest! - azzal kapja magát az asszony és hazamegy.
Újra a
főzésbe kezd, szeme sarkában látunk csillogni valamit, lehet, hogy
könnyeket, vagy csak isten sok erővel áldotta meg a kerteket. Abban
bizony könnyfakasztó hagymák teremnek. Eddig jutott a gondolatban,
rákiált a csengő. Mariska menten a kapuba ered. János áll ott egy tálca
tojással, lábánál a puli liheg. Addig míg a tyúkok oda vannak, tojást
hozott János. Talán az a nagy bűn kisebbedik. Na, egész csekély lehet
az, hisz Mariska a pillanatból egy meghívást fakaszt:
- A leves kész lesz egy óra múlva, átjöhet a kutya is János, ha úgy gondolja!
Megint egymásba ütköznek a szemek, lehet, hogy még ma együtt ebédelnek.
A puli nem liheg, kis pofáján az látszik, hogy jóízűen nevet. Mariska
lábához heveredik: "Engem meghívtak, én haza sem megyek!"
Készül a "kőleves"./ Sándor /
János szíve átmelegedett. Régimódi ember volt. Vendégségbe nem illik akárhogyan elmenni, ezért kirittyentette magát ,majd szétnézett a kertben és hál'Istennek még mindig nyíltak a rózsái. Összeállított egy szép csokrot.Aztán izgatottan, mint egy kamasz az első randevún- elindult. Neki is meglepetés volt ez a helyzet, magának sem merte bevallani, hogy ő már beletörődött, hogy hátralévő életét magányosan fogja leélni. Most meg itt áll Marika kapujában egy csokor rózsával...
-Ó, de gyönyörű virágot hoztál-lelkendezett Marika. Közben eszébe jutott egy pikáns mondás, amit biztos elmondott volna, ha nem János tartja kezében ezt a csokrot.
-Meg van terítve, foglalj helyet.
-Marikám, tudod, nagyon szeretem ezt a levest. Szegény Zsókám olyan finoman készítette, senki nem tudta ezt az ízt kihozni belőle. Pedig egy egyszerű leves. De Neked most sikerült!
-Mert benne van a szívem és a Te tojásaid-szerénykedett Marika.
Azán beszélgettek, jókat nevettek, mint a régi időkben, felelevenítették a közös emlékeket. Az idő gyorsan elszállt.
-Marikám, meg van még az öreg magnód? Táncolhatnánk egy kicsit...
A magnó a "Mindenkinek van egy álma" dalt zengte, János átölelte Marikát és egyáltalán nem tiltakozott, mikor János keze a derekáról kicsit lejebb tévedt./ Ilona /
Valóban, mindenkinek van egy álma, azt hiszem Jánosé egy fenék,
Marikáé az erős férfi kéz. A dolog szépséghibája az, hogy nem minden
sláger igaz. Táncot jár Marika fejében egy gondolat. "Ez a kéz, ami most
engem tapogat, vajon fát is így hasogat?" János sem mai legény, miért
is eressze, ha fölébred benne a remény! "De vajon, Marika feneke ilyen
kemény? Vagy a szoknya alatt van valami trükkös ruhaköltemény?" Keze
persze nem szorul ökölbe, hisz Marika, majd' minden tojását megfőzte. A
jelen boldogsága az, hogy nem került sor arra a kettőre, úgy gondolja
most, jó lesz valami egyébre. E szerelmes pillanatban beleálmodja Marika
kezébe. Kutyaugatásra ébred a pillanat, sorolnak vissza a tyúkok a kert
végén a kibontott kert alatt. (Sándor)
Ilona folyt. köv.
Az ugatás mindkettőjüket kibillentette a tánc közben önmagukkal folytatott monológjukból. Hiába, nem mai gyerekek voltak már, életük során sok tapasztalatra tettek szert és tudták, egy hirtelen fellángolásra ebben a korban már nem lehet építeni.De a kezdeti lépések megtörténtek. Még bármi is lehet...
Mikor János elköszönt, Marika boldogságot érzett.
Milyen jó ötlet volt ez a kerítésbontás! De elhatározta, nem megy fejjel a falnak! Van még idejük, szép lassan tisztába kerülnek egymással, mert régen ismeri ugyan Jánost, de ahogy mondani szokták, lakva ismerni meg igazán a másikat...Eljön még annak is az ideje, a lényeg az, hogy a savanyú tojáslevessel a kezdeti lépések megtörténtek.Mosolygott magában és dúdolgatta a mindenki álmát..
János lefekvés előtt megsimogatta a puli borzos fejét../ Ilona /
A kutya hálából nyalogatni kezdte, János lépett is azonnal tovább.
Ekkor ő itt álomországban járt. Régen is volt ilyen... puha és nedves.
Igen, ilyen a fantázia, a patyolat előtt szennyes. Jó volt a tojásleves.
Savanykás...selymes...álmában megnyalja ajkát János. Gondol egy nagyot
valami máshoz..."Istenem! A kerítésen az a luk egy átok!" De ha reggel
felébred, formáját érzi két erős kezében az esti fenéknek. Nem kerítést
foltoz, a fenéket! Inkább földig bontja, ad egy esélyt a reménynek.
A szomszédban is táncot jár az álom. Marika két erős karon ül, mint
virág az ágon. A széles mellkas nem hagyja, hogy hintázzon. Ne, hogy
valami szálka álljon, abba a kemény marokba illő gusztusos darabba.
Tudj' isten, megvédené-e a húst, az a kevéske szalonna? Azt álmodja,
ajtóban ugat a puli, ha a két erős kart nem kellene ott hagyni, már
felugrana ajtót nyitni, de marad...úgy érzi most kezdi valami mélyebben
nyomni. Aztán konstatálja, nincs az a kor, amiben bármit fel kellene
adni. "Jó szomszéd, ez a Jancsi!"
Kontrázik amott az álom. Féltem őt, mert fává tette az álom. Mariska úgy forog rajta, mint lökött hinta a vastag ágon. (Sándor)
Turza Sándor és B Ilona Tóthné közös írása
