Tegnap TV-t néztem! Elég ritka alkalom, nagyon kevés időm volt mostanában, de annyira kimerült és fáradt voltam, hogy jólesett egy kicsit leheveredni, kapcsolgatni a távirányítóval, olyan műsort keresni, ami kicsit leköt és elvonja a figyelmemet a napi gondokról. Milyen jó dolog ez a távírányító! Régen mindig fel kellett kelni, ha a két-három állomás közül választanom kellett és nyomkodni a TV-t.
Tehát TV-t néztem és mit ad Isten, látom a hétrétgörnyedt Győzikét, aki fájós derekát fova úgy ment az utcán, mint az indiánok a nyomok után, látva a zebrát, mondván " uff, uff, a nyomok erre vezetnek, itt kell lenni az átkelőhelynek" Mögötte kullogott szintén görnyedten a cimborája, aki nem a derekát fogta, hanem egy művészien hosszában kettévágott disznót cipelt a hátán. Elég nehéz lehetett, mert időnként letette a járda szélére és pihegett. A csapat utolsó tagja-roma szokás szerint néhány lépésre lemaradva a férfiaktól egy nőszemély volt.
A beszélgetésükből kiderült, hogy az orvoshoz igyekeztek. A java ezután következett. Mikor megérkeztek a rendelőbe, az orvos kedvesen beinvitálta őket és kezdte volna vizsgálni Győzikét, a disznót cipelő koma a szegény jobb sorsra érdemes ,véres féldisznót a higiénikus vizsgálóasztalra dobta-honorárium gyanánt.Az orvos se köpni, se nyelni nem tudott. Én sem.
Nem tagadtam sosem, hogy már nem "mai gyerek" vagyok, sokmindent láttam, tapasztaltam az életemben, de ilyet eddig még én sem láttam! Felháborító!
Nem tudom, minek néznek bennünket, minek nézik az orvosokat, egyáltalán-mégha talán komikusra is vették a figurát,- egy ország által nézett TV műsorban hogyan lehet ennyire megalázni az embereket? Nem Győzikét okolom, mert köztudott, hogy ő szeret mindenhol fetünni és nem kitünni, hanem a műsor készitőit- a mi pénzünkért. Lehet, hogy érzékenyebb vagyok az átlagnál, de rendkivül felhábordtam, nem ragozom, a következtetéseket vonja le mindenki maga.
Aztán megnéztem egy videót, ahol egy japán villamoson elég sokan utaztak, idősek, de jórészt fiatalok ültek az üléseken, néhányan álltak, köztük egy idődebb úr is. Ez az idősebb úr egyszercsak elsápadt, szemmel láthatóan rosszullett, dülöngélt ide-oda, majdnem ráesett az előtte ülő javakorabeli férfira, aki próbálta átadni a helyét, mire a fiatal társaság jót derült a jeleneten.
De nem kell messzire mennem, mostanában sok időt töltöttem a kórházbn a húgom mellett. Itt nem volt látogatási idő, bármikor be lehetett menni, végig a hosszú folyosón, a kitárt ajtajú betegszobák mellett. Egy alkalommal, mikor egy ilyen szoba előtt mentem el, fájdalmas kiabálást hallottam, Fáj, fáj"-ordította rekedten a beteg, zengett a folyosó, nagyon megijedtem. Nem tudom, mi történhetett, de egy pillanattal később egy ápolónő jött ki a szobából, az arcán semmi érzés nem látszott, a hangja is érzelemmentes volt, amint azt mondta-lehetőleg úgy, hogy mindenki hallja,-"nekem is fáj a 42 évem, mégsem ordítok"..
Ember vagyok egyáltalán? Én csak nézek..
B Ilona Tóthné
