Reggel azt írtam, hogy szomorú vagyok, mert esik az eső, de aztán mégis összeszedtem magam és elkászálódtam a közeli bevásárlóközpontba, az ok egyszerű: úgy éreztem, már nem bírok ki még egy napot friss saláta nélkül, nekem attól van erőm és már napok óta nem ettem. Hirdettek céklát potomáron, persze egy darab sem volt már, de kaptam uborkát, káposztát, hagymám és kis paprikám volt itthon.
Szerencsésen haza is értem és rögtön betelepedtem a fürdőszobába a tükör elé, majd tüzetesen tanulmányozni kezdtem az arcomat. Szerintem más nem ugyanazt az arcot látja, mint én a tükörben.Miért írom mindezt? Én magam nem veszem észre, de valószínű, hogy valamelyik ráncom mélyén látható az óriási birka-türelem, a mosoly mögött pedig az udvariasság és a beszélgetésre invitálás. De az utóbbi egyáltalán nem igaz, mindig magamnak
való voltam és sokat beszélni sem szeretek, elég magamat meggyőzni valamiről.
Történt ugyanis, hogy amikor ott méláztam a húsoskirakat előtt, a hátam mögött megszólalt egy nagyon jól öltözött idősebb hölgy, hogy áruljam már el, én melyik húsostálcát választanám, a szeletelt pulykapárizsit, a baromfisonkást, vagy a vastagkolbászt? De még felsorolt egy párat.
A legolcsóbbat- mondtam, mert mindegyik olyan vékonyra van szeletelve, hogy az íz már kiszorult a hajszálvékony szeletekből. Olyan ez, mint az én éthordóban ebédre hozott levesem, mindegyiknek más a neve, no, de az íze ugyanaz.
Aztán még kérdezgetett egy-két dolgot, majd elkezdett beszélgetni, de amikor egy idő után már az ősöknél tartottunk, észbekaptam és mondtam, én még szeretnék néhány dolgot vásárolni.
Még bóklásztam egy ideig, de valahogy elment a kedvem. Arra gondoltam, mennyi magányos ember él közöttünk, akik nem tudnak kivel gondolatokat cserélni, beszélgetni, néha egészen egyszerű dolgokról.
Már a pénztárnál tartottam, mikor a hölgy megint mellettem termett, megkérdezte, hogy cigarettázom-e? Több tízév óta, mondtam. A férjem is!-és elhúzta a száját. Tehát van férje!
Mégis, hogy is van ez a magányosság-téma?
Kép:saját
