Szerencsésen haza is értem és rögtön betelepedtem a fürdőszobába a tükör elé, majd tüzetesen tanulmányozni kezdtem az arcomat. Szerintem más nem ugyanazt az arcot látja, mint én a tükörben.Miért írom mindezt? Én magam nem veszem észre, de valószínű, hogy valamelyik ráncom mélyén látható az óriási birka-türelem, a mosoly mögött pedig az udvariasság és a beszélgetésre invitálás. De az utóbbi egyáltalán nem igaz, mindig magamnak
Történt ugyanis, hogy amikor ott méláztam a húsoskirakat előtt, a hátam mögött megszólalt egy nagyon jól öltözött idősebb hölgy, hogy áruljam már el, én melyik húsostálcát választanám, a szeletelt pulykapárizsit, a baromfisonkást, vagy a vastagkolbászt? De még felsorolt egy párat.
A legolcsóbbat- mondtam, mert mindegyik olyan vékonyra van szeletelve, hogy az íz már kiszorult a hajszálvékony szeletekből. Olyan ez, mint az én éthordóban ebédre hozott levesem, mindegyiknek más a neve, no, de az íze ugyanaz.
Aztán még kérdezgetett egy-két dolgot, majd elkezdett beszélgetni, de amikor egy idő után már az ősöknél tartottunk, észbekaptam és mondtam, én még szeretnék néhány dolgot vásárolni.
Még bóklásztam egy ideig, de valahogy elment a kedvem. Arra gondoltam, mennyi magányos ember él közöttünk, akik nem tudnak kivel gondolatokat cserélni, beszélgetni, néha egészen egyszerű dolgokról.
Már a pénztárnál tartottam, mikor a hölgy megint mellettem termett, megkérdezte, hogy cigarettázom-e? Több tízév óta, mondtam. A férjem is!-és elhúzta a száját. Tehát van férje!
Mégis, hogy is van ez a magányosság-téma?
Kép:saját
