2019. március 3., vasárnap

FASIRATÓ


Talán tizenöt centi sem voltál még,
mikor a Bükkben egy óriási fenyő alól
kiástalak.
Itthon,-mint oktalan nebulót- a kerítés mentén
beiskoáztalak, hogy nőjj nagyra,szívd magadba a fényt,
erős légy, mert csak így állsz ellen
szeleknek, viharoknak..
Mikor már nagyobbacska lettél
kertem közepébe kiültettelek,
s a konyhaablakból figyeltelek,
amint lakóhelye lettél galamboknak,
rigóknak, verebeknek.
Teltek az évek s szinte észre sem vettem,
óriás lett belőled, de kicsit önző és makacs,
megölted alattad az üde, zöld gyepet és növényeket,
alsó ágaiddal betakartad az egész kertet,
s-ó, jaj,- ha vihar jött, már reszkettem,
mert a bősz szél tekerte fatestedet és már
az épületet is fenyegetted.
Talán elfelejtetted a természet törvényét:
-az erősebb marad életben!
Ezért ma,-bármennyire fáj, hiszen
a forró nyarakon árnyékot adtál-
megsirattalak és kivágtalak.
De a gyökereid megmaradtak...
/BI/

2019. február 28., csütörtök

Névnapodon

néha halványodnak a képek,
ködfátyollal takarják a zűrös napok, évek,
mint mikor a heves szél nap elé tolja
a felhőket.

oly régen volt, talán már nem is igaz,
csak a képzeletem játszik,-de ez is vígasz,
aztán hirtelen megjelenik előttem
a mosolyod.


együtt a család, kezünkben felemelt pohár,
névnapodon köszöntünk-soha nem felejtem már,
a cserszegi rizlingből áradt a töretlen
napsugár...

e napon, -most, hogy erre gondolok,
nem haványak a színek, a fátyol eloszlott,
tudom, a titokzatos Valaholban Te is látod
a szivárványt.
/BI/

Kép: Net

2019. február 24., vasárnap

Az otthon

Az otthon


/Játékra -Megadott szavak: Otthon, Melegség, Csillogó, Remegés, Tavasz/

Szonett

Az otthon a biztonság, a menedék,
élj egyedül, vagy családi körben,
itt nem veszel el a zajos tömegben,
nem alkudsz, viseled a magad terhét.

Otthonod lehet csillogó kastély,
panel, vagy egyszerű falusi porta,
átjár a melegség a téli fagyba'
ha redőny résein beszökik a fény.

Legyen otthonod mindig egy sziget,
hol nyugalmad van, megleled békédet,
ami bárhol vagy, vár- s te hazatalálsz.

Tavasz jön,átfut rajtad a remegés,
-üde fák alatt baráti csevegés-
piros tulipánok között állsz és vársz.
/BI/

Kép: Net

2019. február 22., péntek

A kenyér illata

Kezdem röstellni, hogy gyakran merengek a múlton, de az legalább van, nem úgy, mint most-kenyerem. Mert az nincs itthon, mióta megszünt a kisbolt a szomszéd-utcában, elég körülményes beszerezni. No, jó, majd sütök...
A kenyér illata
A kenyér a mindennapi áldásunk. Volt időszak számomra, amikor a kenyér héjának is illata volt..De ne kalandozzak megint a régmúltba.
Sok a szegény ember, de úgy vélem, az a legszegényebb, akinek nincs naponta kenyér az asztalán..
Számomra a nagyanyám kemencéjében sült kenyérnek volt utánozhatatlan illata. Mennyit próbálkoztam visszahozni ezt az illatot, hol sütőben sütöttem, hol kenyérsütőgépben, de egy sem volt az igazi. Olyan ez, mint a pörkölt, amit -ha lábasban készítünk, soha nem lesz olyan ízű, mint kint a szabadban, bográcsban pörkölődött húsnak.Mert ebben benne van a füst, a láng, de talán még a fű illata is..
Nagyanyám egyszerre megsütötte a hétre való kenyeret, ami még hét végén is friss volt. Sütés előtt elkészítette a kovászt, majd kézzel dagasztott a kenyeres teknőben, aztán szakajtóba kiadagolta, pihentette. Mikor a kemencében megfelelő volt hőmérséklet, egyenként lapátra tette, aztán zsupsz be, a kemencébe. A szeme ragyogott, az arca kipirult, ahogyan a kiáramló meleg megcsapta. Mikor megsült a kenyér, hát annak földöntúli illata volt. És még valami..A kenyérrel együtt mindig sütött lángost is. Mi, akkor még gyerekek-körülültük az asztalt, tele voltunk izgalommal, mert imádtuk a lángost friss tejföllel, tört fokhagymával...
Ezek a kitörülhetetlen emlékek, mint az ilyenkor sütött kenyérnek az illata..Felejthetetlen..
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk..
/BI/
Kép: Net

Viharos szelek


Haiku

nem búcsúzik a
tél, fú a hideg szél, a
fenyőm dülöngél
/BI/

Kép: Net

Tiszafa alatt

/Játékra/
Megadott szavak: Bolondéria, Munkamániás, Sodrófa, Tiszafa, Csók

Nincsen kedvem sütni-főzni,
sodrófával férjet űzni,
-mert ő munkamániás-
munka után kocsmázás,
majd ténferegve hazatalál,
elfogyaszt mindent, amit talál...

Nincsen kedvem ily élethez,
hisz' semmi köze a szeretethez,
más az én bolondériám,
az ember legyen mindig vidám!
Tisztelje, becsülje a másikat,
ki érte alkot s tesz oly sokat!

Mire vágyom?-Ha  jön az alkonyat,
ülni kettesben a tiszafa alatt,
szeretni, ölelni, csókot lopni,
a szerelemben elolvadni,
őrizni szívemben oly sokáig
a tavaszi-nyári illatokat,
boldognak lenni, míg ránk kacsint
a pirkadat...
/BI/

Kép: Net

2019. február 21., csütörtök

Az árnyékom

15 év óta az első tavaszom lesz nélküle, az árnyékom nélkül...Mindig előttem van, -mögöttem...
" Hadd állítsak hát emléket neki:
már látom őt titokzatos homályban,
amint barátaimat követi
a holt hűségesek komor sorában."
/ Áprily Lajos /

2019. február 16., szombat

Metszés

Gyerekeim, itt a tavasz! Csak vigyázat, mert ravasz! (Kit érdekel? Miért lenne ő kivétel?)
Szóval a tavasz téblábolását az én fertályomon leginkább akkor veszem észre, ha a kezeimre nézek. Mert itt vérzik, ott vérzik...Ugyanis én képtelen vagyok kesztyűben dolgozni. Márpedig ma megmetszettem a szőlőt, levágtam egy halom bokrot, gereblyéztem, stb...A sok levágott ág, vessző meg csak gyülik, halmozódik, már egy háznyi van. De nem baj, a kora-nyári munkám is biztosított, amikor is felaprózom és zsákolom, mert égetni nem lehet...

METSZÉS

Bizonytalankodik a nap,
mint aki maga sem tudja,
küldjön-e tavaszi sugarakat.
Aztán megcsiklandozza a szeleket,
elhessegeti a komor felhőket,
s e kis ragyogásban a tenni akarás
erőre kap, hisz' a szőlő, a fák
úgy várják már az új ruhát.
Metszegetek, lágyan simogat a szél,
a körtefáról egy galamb turbékolva
hozzám beszél...
szeméből biztatás sugárzik,
mintha csak te néznél,
lehajtom fejem, érzem, itt vagy velem,
s ahogy haladok a sorban,
lábad nyomát keresem, hol van?
Ekkor a galamb lendülettel elrepül,
folytatom a metszést, de már
hazajáró lelked nélkül.
Ha majd virágozni kezdenek a fák,
a méhek zümmögésében
hallani fogom hangod,
mert évről-évre így van ez,
ez az én s a te tavaszod...
/BI/
Kép: Net

2019. február 12., kedd

Másként



Talán-talán már mintha kezdenék három hét után kilábolni az influenzából. A betegségem alatt elhanyagoltam a baráti kapcsolatokat, gondoltam, nem panaszkodom, mindenkinek meg van a maga baja. Tegnap aztán elhatároztam, néhányukat felhívom, mikor délelőtt csengett a telefon és egy gyerekkori barátnőm fia értesített, hogy meghalt az édesanyja-az influenzában...Letaglózott a hír, fiatalabb volt nálam és nagyon bántott, miért is nem hívtam fel korábban. Erre nincs mentség, hiszen nem tudhatjuk, holnap mi történik velünk. Azért is írtam le ezt, hogy tanuljunk belőle, figyeljünk másokra...

Sokszor elolvasom ezt a verset..

Moretti Gemma

Másként
Sok mindent másként kellett volna.
Bárcsak az idő megfordulna
s kezdeni lehetne mindent, újra.
Élni tudni és élni merni,
néha járatlan úton menni,
nem csak rohanni, meg-megállni
azt, ami szép, körülcsodálni.
Nem szégyellni a gyengeséget,
meghallani ha hívnak, kérnek,
jobban bízni, jobban szeretni,
szeretteink kedvét keresni.
Kérés nélkül adni mosolyt, jó szót, türelmet
rossz napjaiban is hinni a szerelmet
többet gondolni rá, mit érez a másik,
szeretet tüzével fűteni, ha fázik...

Kép: net

2019. február 8., péntek

Várom már


/Játékra/ Megadott szavak: Váratlan, Szívdobogás, Felkavaró, Hóvirág, Sötétség
 Szonett

Téli sötétségben vacogó napok
-bárcsak maradtunk volna gyerekek,
s még mindig örülnénk a hóembernek-
most csak a sáros latyakra gondolok.


Mikor tűnik már tova e hosszú tél?
Csintalan szele csípi az arcomat,
etetőbe űzi a madarakat,
sok éhes galamb kóbor macskáktól fél...


De nézd, amott egy kis hóvirág köszön,
váratlanul elöntött rég-volt öröm,
szívdobogásom felgyorsult. Tavasz jön!


Még a gondolata is felkavaró!
Úgy várom, -elolvad a hótakaró,
fényben fürdik majd a friss virágözön!
/BI/

Karamellizált narancshéj és dió

Mostanában, a csendes téli estéken és az influenzám alatt kicsit "túlrágtam" magam a sajtos stanglikkal, mert a csoda vigye el, én nem tudok olyan beteg lenni, hogy ne rágjak valamit.
Örömömre felfedeztem ezt a receptet, azon nyomban meg is csináltam, mert fő a változatosság. Nagyon okés, ajánlom mindenkinek és vitamin is van benne!.De ismerve telhetetlen valómat, a múltkor találtam még dióbelet, úgyhogy azt is kandíroztam! Hát még ha rágtatok finomat, akkor ez az!
Karamellás dió
Hozzávalók

30 dkg dió vagy más mag
egy evőkanál fahéj
10 dkg cukor
1 tojásfehérje
1 teáskanál vaníliapor
Így készítsd el
Keverd össze a fahéjat a cukorral és a sóval, majd az egészet rázd össze alaposan egy zacskóban, és tedd félre. Ezután keverd össze a tojásfehérjét, a vaníliát és minimális, körülbelül egy-két evőkanálnyi vizet is - dolgozd őket jól össze, hogy a végeredmény minél homogénebb és minél krémesebb állagú legyen.
Tedd a diót egy nagy edénybe, és keverd össze a tojásfehérjés mixtúrával. Ügyelj arra, hogy minden diószem tökéletesen be legyen fedve. Ha ez megtörtént, öntsd át a zacskóba, és az egészet rázd alaposan össze, hogy mindenhová jusson a fahéjas-cukros keverékből.
Egy tepsibe helyezz sütőpapírt, egyenletesen oszlasd el rajta a diót, és 100 fokra előmelegített sütőben szárítsd körülbelül egy órán keresztül. Közben időnként rázogasd meg a tepsit. Ha kész, hagyd kihűlni szobahőmérsékletűre, és már fogyasztható is.
/NOSALTY/
cookta.hu
A narancs fontos téli gyümölcsünk, a szürkébb, hidegebb hónapokban az…

2019. február 2., szombat

Verseim kötetbe, 61-72

60. (a már elküldött helyett, mert most vettem észre, hogy a 41. alatt már elküldtem Az út mögöttem c. verset)

A piros madár

láttam, mikor mosolyogtál álmodban,
szempilládra bevetődő kósza sugár
vetült, megrebbentek, Csodaországban
járhattál, válladra ült egy piros madár

vágytam látni ezt a békés álmodat,
s a halvány lámpafénynél mosolyogtam,
feledtették nappali komor arcodat,
a kínt, mely eltorzított a fájdalomban

ma már csak dereng e kép előttem,
lidérceim az én éji álmomat keserítik,
nappali fényben menekülnek előlem,
s varjak ülnek az ágakon, mikor alkonyodik

ünnepi várakozásban álmodlak,
jó lenne csendesen simogatni arcodat,
hess, hess, ti fekete károgó varjak,
hagyjátok felém szállni a piros madarat!

61.

Lebegő szerelem

Túl egy nagy csalódáson,
mikor még sikoltott bennem a vágy,
gömbbé kuporogtam, mint egy sünmalac,
a tüskék belülről szúrtak, őrölt a dac.
Csendembe burkolóztam, nem érdekelt semmi,
a külvilág is megszűnt számomra létezni.
Csak felejtsek, felejtsek végre már!
A szerelemben e fájó seb volt egy határ.
Aztán egy verőfényes őszi napon,
mikor a must pezsegve forrt, a pillantásom
Rád vetült, Te ott álltál délcegen, s kék szemed
ragyogott, amint a poharat forgattad kezedben
a fényben, s a megtört sugarak ott vibráltak szemedben,
mosolyogva rám néztél, e pillanatban újraszülettem,
igen, akkor kezdődött az életem s a szerelem,
tudtam, éreztem,
hiszen nőnek teremtett az Isten.

Mindketten megéltük már a nagy tüzet,
szerelem lángnyelvei nyaldosták testünket,
csalódások csápjai körbefonták lelkünket.

De ez most más volt, tudtuk, e szerelem egy életre szól,
a hamvadó parázs szikrát kapott, újra lángol,
nem volt zajos, dübörgő, mint hirtelen jött vihar,
villámcikázás, amint az öreg tölgybe belemar.
Voltak magasságok, mélységek és bódító meleg,
fény és árnyék, de mindig bizalom, szeretet.
Nem is tudom, hogyan éltem túl,
mikor láttam, szikár testedben fájdalom dúl.

Magaddal vitted darabokra hullt életem és szívem,
s két szikla közt kifeszített kötélen lebeg a szerelem.
 .
62.

A szív kapui

Vajon hány kapuja van a szívnek?
Gyöngyökkel ékes, ahová beléphetsz
rózsa-ösvényeken a titkos kertbe,
vakító fénybe, hol nincsenek árnyak,
csak tüzek, illatok, vágyak,
ölelő karok és mosolygó arcok,
egymásba fonódó szeretet-kapcsok,
s ha átmentél e kapun, örökre ottmaradsz,
míg a szív ver, és vele együtt halsz...

S hová vezet a csikorgó vaskapu?
Oh, ott a megvalósulatlan tervek raktára,
melyeket a sors vetett égő máglyára,
ahol a sok remény már csak por és hamu,
a szél felkapta és szórta szerteszéjjel,
s te csak álmodsz róluk gyakran gyötrelmes éjjel...
Az idő ott lovagol a testedben, s kacag,
de van még kis erőd, szorítsd össze fogad,
örülj annak, ami van, hisz` ősz már a hajad.

Ott a távolban van még egy kapu,
göröngyös út végén, szélén néhány útilapu.
Ez lesz az én utam - ötlik fel bennem,
melyhez mindenki elér egyszer az életben
magával elszámolva, csendes megnyugvással,
tudva, hogy az út rövidül minden egyes nappal.
Nincs már helye méltatlankodásnak, ki erre halad,
a kitárt kapu felé vezet meztelen talpad,
s a többi kapu örökre zárva marad.

63.

Hold fényénél

Magányos estéken nézem az eget,
támaszkodom az erkélykorlátra,
s fenn látom magam előtt a végtelent,
vajon hogy jutok el olyan távolra?
A jó öreg Hold sejtelmesen nevet,
mint kopasz professzor, néz rám, aki
bölcs, ismer minden titkot és rejtelmet,
tapasztalata több évmilliárdnyi...
Tanítványa, a bagoly, Hold fényében
ül egy száraz faágon, majd elsuhan
prédára lesve az esti sötétben.
Nézem, mint múltján merengő hontalan,
tán július forró illúziója
remegtette meg vágyó lelkemet,
s a fénylő csillagok égi kaptára,
érzem, ahogyan a levegő rezeg.
Kinyújtott karjaimban két kezem közt
- mint jósnő az üveggömböt-tartom
a Holdat, s kérdezem, hogy fejem fölött
mikor csusszan le a bárd, hisz` tudom,
ez lesz életemben az utolsó
villanás, többé már nem lesz semmi más.
De a tudós, mint cinkos bujdosó,
maradt egy felhők takarta látomás.

64.

Nélküled

Hogy` mondjam el, mennyire hiányzol,
oly sok éve velem csak az élet táncol,
a hajam is fehér lett, arcomra ránc szaladt,
lábam a porból lett süppedő sárba ragadt.
De nem sírok, lassan a bánat is elhagy,
te nem ott lent, hanem az égi térben vagy.

Hogy` mondjam el, mennyire hiányzol,
engem a vajúdó sors még magához láncol,
sírhatnék a világ dolgain, mások nyomorán,
kik a lét szélén lebegnek légyként pók hálóján,
de mint kóbor, kivert kutya az út szélén,
élek nélküled egyedül létem peremén.

65.

Ellentétek

Valaki mondta csorgó homlokkal tegnap,
ebben a hőségben az ember hőgutát kap,
legjobb ilyenkor, ha sehol nem vagyok,
a láthatatlan mindenségbe beleolvadok...
Igen, az ellentétek vonzzák egymást,
a jeges télben a nyártól várjuk az áldást,
s most, mikor könnyünk sincs a hőtől,
álmodozunk szállingózó hópelyhekről...
S miért van az, hogy aki kint van, bentre vágyik,
a kinti pedig inkább hallgatagon bezárkózik?
Van, aki írni akar, de a gondolat hiányzik,
míg a másik tehetsége jegén csúszik, mászik.
Sorolhatnám tovább... érted te ezt?
Én már kapiskálom, mert ilyen a természet!
S mi is a természet része vagyunk,
álmodozunk, mindig másra vágyunk.
Az egész létünk, lényünk ellentétekre épül,
vonzzák-taszítják egymást kívül-belül...
Ha nem így lenne, lemondhatnánk a vágyakozásról,
s enélkül akár el is búcsúzhatnánk a világtól.

66.

A rendszer

Bölcsőnk a föld, e titok-világ,
ki tudja, hány millió év óta
állandóan más arcát mutatja,
özönvíz és jeges ár, sivatag és fagyhalál,
viruló tavasz, majd hőség, perzselő nyár,
új bor illatától megszédült őszi levelek,
tél fehér havával borított tájak, hegyek...
S mint jó anya, a nap sugároz meleget és fényt,
elűzi napról napra a sötétséget és az éjt.
Egy gigantikus rendszer ez, hol égnek s földnek,
csillagoknak meg van a helye,
összetartja őket a természet ereje,
s ha a rendszerben valami rossz felé mozdul,
a világ, s benne a föld is felfordul...
Csak a szél, a szél az, ami szabadon kószál
gyerekként szendén, vagy bőszül, mint oroszlán,
eljut bárhová, mindent lát, ismeri az univerzum titkát.
Vajon ki vagyok én, s ott voltam-e minden újrakezdett
korszakban, mint láthatatlan, atomnyi porszem,
léteztem-e elsüllyedt világok mérhetetlen mélységében?

És te hol vagy, megtaláltál már,
vagy lelked a surranó szél hátán száll?
Jó lenne, ha még e világban egyszer megtudhatnám...

  • 67.
  • Szél hozott, kedves

    Szél hozott, kedves, árnyékod itt repdes
    szívlabirintusban, kék erek között,
    mint madarak a piros mező fölött,
    szárnyuk kis folyó tükrében verdes...

    Halvány már az ég, a nap szikrázik,
    óh, bárcsak ne az árnyékod látnám!
    Részegen hajladoznánk szelek táncán,
    színek kavalkádja lágy zenét játszik...

    Nem is tudom, hány éve, csak árnyékod
    ölelem, látomás lettél, alakod
    felszívódott lelkem bordái között...

    Árvaságom a térben szétszóródik,
    magányom a képzelettel játszik...
    Rám vetülsz még, madárszárnyad nem törött?

    • 68.
    • Holdtölte

      Töredék
      Emlékszel?
      Holdtölte volt,
      ültünk a pince előtt,
      akkor virágoztak a cseresznyefák,
      s ahogy hullottak a szirmok,
      mint apró fehér pillangók,
      rászálltak kártyát tartó kezünkre,
      s te Jokerként nevettél szemembe...
      Szépek voltak azok az esték,
      bárcsak ne lenne már emlék!
      Lent az úton a sötétséget
      egy-egy autó reflektorfénye kettétörte,
      aztán néma csönd,
      őz ugrotta át az árkot,
      majd eltűnt a bokrok mögött.
      Meg-megborzongtunk a szellőtől,
      s ittunk egyet a rizlingből...
      Emlékszel?
      Mindig azt mondtam,
      én nem tudnék ilyen csendben élni,
      valószerűtlennek tűnt elképzelni,
      hogy nem hallom a városi zajokat,
      s csilingelni a recsegő villamosokat.
      Majd meglátod - mondtad nekem kedvesen,
      - beszédes csöndben élünk majd, mint egy szigeten...

      A mi szigetünk kapuja már bezárult.
      Ösvényén elmentél,
      lelkemre rátelepült a múlt.
      Egyszer holdtölte volt.

      69.

      Az én csodám

      Drága Anyám, eposzt kellett volna írnom rólad,
      de szinte hallom csodálkozó, csendes szavad,
      ugyan mondanád, de én is mama vagyok már,
      s e szürke létben nekem a csoda mindig te voltál,
      nélküled összeomlottam volna, mint egy kártyavár.

      Te ott vagy velem életem részeként szívemben, minden pillanatban,
      mélyen, csak nekem, mint áttetsző jégcseppek a jegesbarlangban,
      minden csepp egy tetted, egy mosolyod, egy jajod,
      s szereteted, mellyel mindig elárasztottad makacs, önfejű lányod,
      hiszen neked én lettem egy csodád, mikor eljött a vajúdásod...

      Emlékeimben él egy bágyadt, napsütötte délután, - gyerek voltam még,
      elszenderedtem a kereveten, angyalokat láttam a spaletta résén,
      s mikor felébredtem, te ott álltál felettem, kezedben ecset,
      lefestetted arcomat, s én megcsókoltam simogató kezed,
      óh, mennyit regélhetnék, a sok apró eset gyöngyként díszíti életem.

      Ott voltál velem, mikor ifjú lányként megérintett az első szerelem,
      majd a csalódások, s te mindig vigasztaltál, lesz ez még másképpen,
      élet-szabdalta, kemény, áldozatos asszonysorsosod jelkép lett nekem,
      talán sikerült nekem is a jót és szépet belőled átültetnem,
      s elmondhatom majd egyszer, nem hiába éltem...

      A szívem szakadt meg, úton voltunk hazafelé - öregasszony voltál már,
      ott ültél mellettem, mikor halkan megszólaltál:
      - elfáradtam, olyan jó lenne már békében megpihenni...
      s csak suhantunk, az út szélén akkor virágoztak a fák, és szerettem volna sírni,
      először éreztem, hogy a csoda is tünékeny, és azóta már tudom, Anyám.
      •  
      •  
      •  
      • 70.

      • Luna és fortuna

        Egyszer holdtölte volt,
        a dombtetőn kutya csaholt,
        balsorsát tán` megszánja Luna,
        üvöltve égig sírt a hangja.
        És én kinek sikoltsam sorsomat?
        Fortuna nálam sem kopogtat!
        Oly sokat hívtam, vártam,
        de csak magamra számíthattam...
        Kocogtam utamon, bukdácsoltam,
        de a vermekből mindig kimásztam.
        Esténként tágra nyílt szemmel
        bámultam a Holdat,
        ne verj, ne bánts,
        szórj rám sugarakat!
        De ma már nem imádkozom hozzád,
        tudom, mindenki maga irányítja sorsát,
        mert ritka, hogy a szerencsét hozó Fortuna
        - mint meglepetés-vendég, önszántából jön,
        nekünk kell egyengetni útját,
        s egyszer csak beköszön...
        • 71.
        • Táj-életrajzom

          Hazám, szívem gyötrelme, szépsége, legszebb vagy a világon!
          Bármerre sodort a sors, nem találtam képmásod,
          legyen az hegy, puszta vagy folyó, az enyémnek érzem, s ez olyan jó.
          Serdülő koromban, mikor szüleimmel felmentünk az Avasra,
          s onnan letekintve szülőhelyemre, a terjedelmes Miskolcra,
          szinte szédültem, szívem a torkomban dobogott,
          a völgyben a város fölött füstfelhő gomolygott,
          lent lüktetett az élet, a villamosok csörömpöltek,
          a gyárkémények füstöltek, s a piros Szinva patakban,
          mint erekben a vér, Miskolc verejtéke csobbant.

          Nagyapámra emlékeztem, kinek ugyanúgy folyt az izzadtság a homlokán
          a végeláthatatlan tarka mezőn, a kis Túr partján,
          miközben a kasza nyele szánkózott tenyerében,
          fekete kalapos feje le-fel mozgott, léket vájt a levegőben.
          Nem messze a réttől a Tisza kanyargott,
          s mint veszett kutyának a szája, a vize úgy habzott.
          Délidő körül, mikor a nap sugarai forrón pásztázták a földet,
          a szöcskék is tikkadtan a fűszálak közt heverésztek,
          az öreg a butykosából nagyot hörpintett,
          majd késő alkonyatkor befogta a lőcsös szekeret,
          s a mögötte ballagó csikó hátára iszákot vetett.

          Később, ifjú éveimben, mikor már komolyabb lettem,
          a nyüzsgő fővárosba, Pestre keveredtem.
          A Gellért-hegyről letekintve elámultam a csodán,
          arra gondoltam, szebbet még nem láttam életem folyamán.
          A hatalmas épületekben és széles utakon kigyulladt az esti fény,
          olyan volt a város, mint fenyőfa karácsony éjjelén.
          A Duna-parton kavicsokat dobáltam a göndörödő vízbe,
          s a széles folyó úgy ringatta a hajókat, mint anya gyermekét a bölcsőbe`.
          A szigeti medencében reggelente úszással frissítettem magamat,
          este pedig a színpadon nézhettem az igazán nagyokat...
          Az Országházat napokig elnéztem volna,
          s az előtte fekvő hidakon mentem át a múltba...

          Asszonyként a Balaton-parton sütkéreztem a szabad strandon,
          sétáltunk a mólón és a parton, nyaltuk a fagyit a Helikon parkban egy padon,
          néztük a hattyúkat és a vitorlázókat, a hajladozó nádakat,
          esténként a víz tükrén csillogó holdsugarakat.
          Hétvégeken kapáltuk a cserszegi hegyoldalban a szőlőt,
          szemben vele a másik oldalon családostól jártuk az erdőt,
          gombásztunk és lestük a vadakat, az Isten áldja meg e gyönyörű napokat!
          Szívemhez nőtt Cserszeg szomszédságában a romos Rezi-vár,
          s otthonom lett Keszthely, a város, mely mindig visszavár.

          Másnak talán útleírásnak tűnik a táj-életrajzom,
          de nekem az életemből egy-egy darab maradt e tájakon,
          s hogy öregen újra egésszé formálhassam magam, megpihenni jöttem
          e borsodi faluba, közel szülőhelyemhez, ahol a fecske fészkére most röppen,
          s nézem, amint a tóparti horgász botját fogva a nagy halról álmodik,
          mint én arról, hogy látom még a fenséges Bükköt,
          ahol a nap az égig érő fák levelei közé beszökött,
          s alatta a lillafüredi vízesés zubogását is hallani fogom,
          talán csobban majd evezőm a méregzöld színű Hámori-tavon,
          mert ez az én világom, itt vagyok én otthon,
          ez a táj a hazámmal összekötő köldökzsinórom...

          72.

          Révedezés

          Miért tűnődök szüntelen,
          s valami miért sír bennem?
          Régen volt önmagam,
          mint egy megszakadt dallam,
          bizonytalan jelenlegi énem,
          mely oly merev, nesztelen,
          hangtalan tűnő napok.

          Felrémlenek a levendulamezők,
          illatos, nyári legelők,
          tölgyfaerdők suhanó lüktetése,
          talán szívem boldog remegése,
          a vérem zubog, mint a patak.
          Emlékek a hajdani létből,
          ifjúságom boldog idejéből.

          Látom a költöző madarakat,
          amint V alakban szállnak,
          a fecskéket az eresz alatt,
          piciny csőrükben fűszálakból fészket raknak,
          s lenézve az avasi kilátóból,
          ott nyújtózik a város a mélyben,
          kopott macskakövein elhalón kopog léptem.

          S mikor felhangzik a deszka-templom harangja,
          úgy sír valami bennem, feltör a fájó sejtelem,
          eltűnt, homályba veszett már régi létem.
          Talán ott van az esőcseppben egy levélen,
          mely lehullik s felszárad, mint könny a szememben.
          Bár kuporgatom még az el-elszökő képeket,
          a dal egyszer véget ér és a könyörtelen idő betemet...

Verseim kötetbe 51- 60.

51.

Alkudozás

Létem egyre zsugorodik bennem,
de él aszott ráncaim közt mag-szívem,
napjaim úgy hullnak a semmibe,
mint tépett virágszirom a mélybe…
A Teremtőmmel alkudozom,
ahogyan pénzsóvár kufár a piacon,
kérem az Urat, adjon még néhány évet,
lássak még lélekmelengető szépet,
zavaros éjek után napfelkeltét
s bús- öröm órák után naplementét.
Hogy gazdálkodhassam a fogyó napokkal,
élhessek békés belső nyugalommal…

Ha majd a létem véget ér, Uram,
kezedet fogva veled folytatom utam…

52.


CSALÓDÁS

Megtaláltalak!
Ó, én mennyire örültem akkor!
Egy tű voltál a szénakazalban!
S én azt gondoltam, szövetségünk
megbonthatatlan!
Örömömben a szoba sarkában
jártam a szambát,
- nem szerettem volna, ha valaki meglát-
magamnak tartogattalak, féltettelek,
egyszer mondtad-én is szeretlek...
De hol van már a tavalyi hó!
Az idei is olvad, zajlik a folyó,
mint bennem az érzések gyűrik egymást
s a jég recsegése sem töri meg a hallgatást.
Szamár voltam, hittem magunkban,
de olykor a hitnek nagy ára van.
Elvesztettelek...
53.

Azt hittem

Azt hittem, már nem érhet
csalódás az életben,
tébláboltam tűzön-vizen,
szolgáltam és nem henyéltem.


Azt hittem, már sokat tudok,
mint a bölcsek és a nagyok,
de jaj, ki gondolta volna,
értetlen leszek vén koromra.

Mert nem tudom, hogy' lehet az,
ki nem dolgozik, mégis gazdag,
míg más bérét kaparja fiókjába'
de szálka megy csak az ujjába,.

Azt hittem, a barátság örök ,
nem tépi szét sem angyal, sem ördög,
bár egyik sem lészen a politika,
az biz' a barátságot elszakítja.

Azt hittem én, lesz sok időm,
ha egyszer eljön a "pihenőm",
de csak a hidegrázás ért el,
bírkózni kell az új trendekkel.
Azt hittem én....sorolhatnám,
hogy békés sziget az én hazám,
naív vagyok, nem szépítem
de amit látok, azt sem hiszem.
54.

AZ ÉN OTTHONOM

Ott van az otthonom, ahol Te vagy,
Ahol meleget ontanak a falak,
Nézlek és nem kellenek a szavak,
S ha látlak, minden bánatom elhagy.


Otthon vagyok, ahol vár valaki,
S lázas éjeken ringatva alszom,
Ahol a nappal is éber álom,
Kezem fogod a bajban, biztatsz, tarts ki!

Az én otthonom egy külön világ,
Tavasszal nyilnak lila orgonák,
S ha hazatérek, a kapuban állsz..
Otthon az, mely úgy vonz, mint a mágnes,-bár
Ódon, öreg már, de szeretet vár,
Bárhol jársz a világon, hazatalálsz..
55.

Kimondatlan

némaságod oly sokat mond nekem,
kimondatlan szavaid átszúrnak,
mint tört darabok az üveghegyen,
nem kell szóáradat, magyarázodás,
mert van, amit kimondani nem lehet,
érző lelkek távolról is értik egymást,
a lélek sejtelem, egy furcsa lény
megrezdül, s harangja itt belül cseng,
a gondolat is úgy beleremeg,
elönt, mint titokzatos északi fény...
56.

Fehér még

TANKA
fehér még a tél
de már tavaszba harap
harmat fogakkal
szivünkben eltemetett
vágyak újra élednek
57.

TÖREDÉK

Egy különóráról tartottunk haza éppen,
a gyerek fáradtan bóbiskolt a hásó ülésen,
nesztelen suhantunk, a város házai eltüntek,
az út melletti földeken gépek dübörögtek,
talán éppen kukorica magokat vetettek..
mindig mosolygok magamban,
bárhogy is van, az élet ott van a magokban..
Mama mesélj,-riasztotta a gyerek a gondolataimat,
miközben kezében egy száraz szendvicset szorongat..

Elmesélem neked a mi szünidőnket az én papámnál.
Meséld, mama, legalább megtudom, milyen gyerek voltál..
Tudod, mi nyaranta falun, a nagyszülőknél voltunk,
s míg a papa a földeken kaszált, a réten játszottunk..

Lassan poroszkál a lovasszakér
a por lepte mezei úton,-kezdtem
s látom, a gyerek szeme örömmel megrebben..
Szemben már a lenyugvó nap
aludni készül felhő dunnába takarózva,
útszéli árokparton illatos virágok bólogatva
köszöntek el egymástól, már a tücsök sem hegedül,
a bakon öregapám ül
kérges kezében a gyeplő
szikár alakján az utolsó sugarak megtörtek..
hátra-hátra néz, a csendet
vidám gyerekhangok törik meg.
Délceg már ismeri a járást,
nem kell neki a nógatás..
A faluba érve, szemben velünk
tehéncsorda közeleg,
a gazdák a kapuban várják őket,
mint hazatérő gyerekeket.
A tágra nyílt kapun át
Délceg büszkén hozza a sereget,
nagyanyám már megsütötte
az illatos kenyeret..
Készíti a vacsorát
s mi éhes szájjal kebelezzük
a fínom tejespuliszkát..

A nagyi kenyérsütő gépe meg van még?
S én elmagyarázom a kemence rejtelmét.
És a puliszka sem egy csoda,
csak egyszerű főtt kukorica dara.
Közben megérkeztünk, s a gyerek a lépcsőfordulóban
kezével ostor-suhintást utánozva visszaintett
mosolygó kék szemében huncut fény villant:
-a nagypapi varázsló volt, mint Harry Potter,-elmélkedett.
Meghatódtam, szemem valamiért nedves lett..
58.

Fény és árnyék

Hány énje van az embernek
kit az Isten megteremtett?
Mint fának rengeteg ága
egy törzsből fakadva
de egyik sem egyforma.
Fényre szökkenő zöld hajtásai
érlelnek mosolygó gyümölcsöt.
Fény-énem az emberi jóság, elrendeltetés,
hiszek a szépben és csodákban,
méltóságban, teremtő akarásban.


Árnyékos oldalon nőnek vadhajtások,
e kusza zöld-összevisszaságban,
az éretlen termések, mint sok elvetélt gondolat
lehullanak, félelmek romlott gyümölcseként.
A tudat néha kettéhasad, mint téboly hömpölyög
a nagy én-óceánban.
Valamennyi együtt vagyunk,
rajtunk múlik, hogy a sokból
melyik győzedelmeskedik,
s vívjuk, míg a léc le nem esik..
Fény és árnyék csatája ez..
59.
 Romokban

Óh, azok a nehéz, régi szép évek,
Amikor még búzák hajladoztak
A mezőn, réteken virágok nyiltak,
Marhák, tarka tehenek legelésztek.


Mennyit dolgoztunk szegény emberemmel,
Hajnaltól napestig a földeken,
De nem volt hiányunk az életben,
Szépen teltek az évek, fegyelemmel.

Most magam vagyok, ülök naphosszat,
Az élet nem tartogat mást, csak rosszat,
Erőm elhagyott, lassan elfogyok..

Nincs már föld, állat, a síromra virág,
Romokban hever a tanyavilág,
Senki sem veszi észre, ha meghalok..

60.


Az út mögöttem
Egyszer veszem a kalapom, csak ennyi,
nem köt már engem ide semmi..
Az út vége felé bukdácsolok, már lassan,
de nem adom fel, megteszem, ami még hátra van.
Ugráltam izzó parázson, át lángkarikán,
elestem gyakran, csúsztam, mint havon a szán.
Az út mögöttem nem volt sima, fényes,
rögös volt, nem lehettem soha kényes..
De ha számot kell vetnem, mégis megérte,
sok pici öröm volt az út szegélye.
Az apró boldogság ad erőt továbbmenni,
életünk szép, ajándék, ha néha fáj is,-egyszeri,
mert a rossz is jobb, mint a végtelen semmi..

2019. január 27., vasárnap

Verseim kötetbe 41- 50

41.

Az út mögöttem

Egyszer veszem a kalapom, csak ennyi,
nem köt már engem ide semmi..
Az út vége felé bukdácsolok, már lassan,
de nem adom fel, megteszem, ami még hátra van.
Ugráltam izzó parázson, át lángkarikán,
elestem gyakran, csúsztam, mint havon a szán.
Az út mögöttem nem volt sima, fényes,
rögös volt, nem lehettem soha kényes..
De ha számot kell vetnem, mégis megérte,
sok pici öröm volt az út szegélye.
Az apró boldogság ad erőt továbbmenni,
életünk szép, ajándék, ha néha fáj is,-egyszeri,
mert a rossz is jobb, mint a végtelen semmi..


42.

 Szelid vágy már

Szelid vággyá csendesült a szerelem,
mint tobzódó hullámok a tengeren,
mikor vihar után megtört sodrással
elpihennek a sekély parti fövenyen..
Csak a tűnő tündöklő múlt záporoz
valami szüntelen rég-volt lüktetéssel.


Sejtjeink sóvárogva visszavágynak
a szírmokat ringató éltető nyárba,
tavaszi szivárványos szín-kavalkádba,
s feküdni fűillatú anyaföld karjába.
Nem fáj,csak néha oly jó repülni testetlen
emlékek szárnyán tűnődni nesztelen..

Visszarévedni, mielőtt a bárd lesújt,
s lesz az öreg testben az ifjú lélek is múlt.

43.

 AZ ORGONA ILLATA

Még most is hallok egy dalt
mikor az orgona kihajt,
ezer apró lila, fehér virága,
beterit bódító, mámoros illata.
A fojtó érzés,
mely mélyről jön
elönt, mint az ár,
lüktet és vibrál,
felrémlik egy ,
régi nyár
ami vissza
nem jön már..
De az orgona illata,
mint tüzes paripa
végigszáguld lelkemen,
még mindig felráz,
pedig oly nesztelen
kigyó sikamlás,
rezgő levél ringása,
eltűnt életem folytatása.
Már nem is emlékszem a dalra,
de nyár elején, mikor az orgona virága
ontja illatát, a dallam bennem dúl,
S elmúlik, mikor az orgona barnán
a földre hull.

44.

 Kék vér

Ükapám mondta hajdanán
dédimnek élete alkonyán,
- nem adhatok mást neked,
mint őseim örökét -
kék véremet, mely jelzi,
nem vagy akárki,
az élet veled bárhogy babrál ki.
Apámon át ért el hozzám is e mondás,
s régen, mint botor kisiskolás,
mindig kék szíveket rajzoltam.


S most itt ülök egy orvosi szobában,
egy tű nyomán karjaimból a vér kibuggyan,
piros az, nyoma sincs a kéknek,
nem is értem, az ősök miről regéltek...
Nekem az ég a kék, a folyók és tengerek,
s az ér, melyben piros vérem csörgedez
testemben, itt a karjaimban, hol most
egy vékony tű matat,
s nyomában mindkét helyen
két kék domb maradt,
mely lassan lilára vált és egyre nő,
de felszívódik majd, ha ideje jő.

Bocsássatok meg, ősök,
én ragaszkodom a piroshoz,
legyek akárki, nekem ez a fontos,
mert piros vérem hordozza az életet,
s festi vörösre a hajdani kék szívemet...

45.

Ebben a korban
(kór van)

"Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult",
Isten, ha vagy, szánd már meg e népet,
utilapúba göngyölték a hitet,
s merő frázis lett e szó, szeretet.


Én a háború végén születtem,
azóta már eltelt az életem,
de az árulás és hazugság maradt,
tönkretett életek,háborúk sora,
a béke reménye már rég oda..

Mert az ember úgy elaljasult, hogy
szemétből guberálja a hitet,
napról-napra tördeli a létet,
a kivételezettek pénzt kaparnak,
mert a sok is kevés a hatalomnak.

Oly korban éltem én e földön,
mikor megtanultak sírni a fák,
kifordult magából a szép világ,
pusztít a tűz,ár, megfullad az ember,
s tétlenül nézi, mert szólni nem mer...

Mint a gépek, gyűrjük az életet,
nemsokára diktálnak gépemberek,
mutatják:-nézzétek, ilyen az ember,
ősünk volt, önmagát vesztette el.
S a rácsok mögött a lánc megzörren...

Az idézett sorok Radnóti Miklós, Töredék című verséből valók.

46.

Valami hiányzik

valami hiányzik, úgy telnek a napok,
sokszor azt érzem, egy helyben toporgok,
mert valami hiányzik, nem tudom, micsoda,
bárcsak a kutyám mellettem csaholna...
vagy hallanám rekedtes hangod, amint mondod,
régen nem simogatta meg senki az arcod...
hiányzik az ősz langyos esőt síró kedve,
- jó vagy nem - de helyette fűt a nyár melege,
úgy hiányzik valami, nem tudom, micsoda,
szorongásomat nem oldja a percről percre munka,
egyre préselem az értékes napokat,
s a hiány ott fekszik a hulló levelek alatt...

 47.

Vágyakozás

Keresem minden nap
újra és újra,
homályos ködben,
világi szürkeségben.
Régen nem látom már
a nap mosolyát,
a hold is elbújik,
felhők takarják,
sötét az éjjel, nappal,
mint itt belül a lélek,
s kint a letaposott levelek.
Bárcsak leülnél mellém
egyetlen hosszú percre,
s kezemet fogva
nevetnél szemembe.
Vágyom már régóta,
mikor illan el e zűrös világ
minden nyűge,
s boldogság költözik
nyugtalan szívembe,
elégedettség,
jóleső érzet,
hogy érezzem, bennem
most a béke
boldogságot virágzik...

48.

Álmatlan ébredés

Csöndemben félelem-szálakat tépdesek szívemből,
s összefércelem velük a reménytelen,
rongyos holnapom szőnyegét,
talán tehetek még néhány évnyi lépést a jövőbe,
s nem az összetört álmok rögein bukdácsolok előre.
De a szürke, hidegrázós hajnalokon olykor kibuggyan
valahonnan mélyről a lemondás, s bizonytalan,
reszkető kézzel keresem lámpám kapcsolóját,
hogy a halvány fény enyhítse
szívem gyors dobogását...

49.
 

Feketén-fehéren

Fekete, fehér, igen, nem,
mit vettél a pénzeden?
S mi csak játszottunk az ifjú években...
Ugyan nem is kell nekem e két szín,
mikor van piros, kék, zöld és rózsaszín.
Fehéret hoz majd a hideg tél,
tavasszal a cseresznyevirág szirma széllel útra kél,
feketét? - Ó, Istenem, én már akkor sejtettem,
hogy abból is lesz elég ebben az életben.
Hiába kergetek én rózsaszín álmokat,
a sakktáblán a fehér fehér, a fekete fekete marad,
s én csak téblábolok e fekete-fehér mezőben,
romba dőlt bástyám ormán harlekin-mezben.
Amikor a futár hozta a fekete hírt,
sokkos sakkot kaptam. Varázsital, elixír?
Semmi, semmi nem segített már,
fekete éjszakában a fehéren vörös vér folydogált.
Mert a fehér és fekete az élet két meghatározó színe,
olyan, mintha az ember égen és földön lenne,
néha közberikolt a Nap sárga ereje s a fák üde zöldje,
fürödni felhők fehérjében, szivárványos kékben,
s ébredni sötét veremben, fekete mélységben...
Aztán a Kaszás egyszer halkan odasúgja: matt,
az óra lecsap, s az életnek hirtelen vége szakad...

50.

Ősz

Csendesen szemerkél,
néha lehull egy-egy levél,
van a fán még ezer is tán`,
szunyókálnak faág ágyán...
- Könnyezel? Ó, ne tedd!
Nem az elmúlás még ez!
Csak a szele megérintett,
őszi szellő játszik veled...
Nézd csak, amint a vadrózsa
piros csipke-szeme rád kacsint,
a fel-felbukó nap
mosollyal visszaint.
S a rezgő nyárfa alatt
pajkos szél nyalja arcodat.
Az egynyáriak kókadtan hajolnak,
szirom-méhükben gyűjtik a magokat.
Szőlősorok között serény embersereg
az ünnepi vígságot most szedi meg,
s a fák, bokrok ezer színben pompáznak,
mielőtt lombjukat átadják az elmúlásnak.

Őszi eső mossa le
fatestüket,
s tavasszal tisztán ragyogva
újraszületnek.

2019. január 24., csütörtök

Verseim kötetbe- 31- 40.

31.

 Erőtlenül

Kályhám duruzsoló melegében
nézem az áttetsző üvegen át a lángokat,
egymásba fonódva tüzes táncot járnak,
majd lánglelkük füstként felszáll a kéményben.



Valahol messze jár már a képzeletem,
el,-valahová elvágyok innen,
nem tudom hová, csak elsuhannék csendben,
képzelődöm, hol lelném meg helyem.


Most itt heverészek háborítatlanul,
írhatnék valami szépet a havas télről,
de mire elkezdeném, hólé csorog a fenyőről,
s a fantázia haldokolva belémfúl..

32.

Szabadság
Haiku

szabad akkor vagy
mikor még semmit nem kell
mérlegre tenni


33.

 
Tavaszvárás

Gyötrő, sötét lucskos tél volt,
ámulva nézett le a Hold,
miért nem jégtől ragyog a tó,
s a földön sem csillog a hó?
Óh, szánkó húzó tél, hol vagy,
gyemekarcon sem virul fagy..
léptek tocsognak az avaron,
nincs jégvirág az ablakon,
csak ónos eső szemerkél,
csúszna már odébb a tél!
Lelkemben már itt a tavasz,
mámorosan rágondolok,
szikrázó napsütés fogadott,
a tér madárcsicsergéssel volt tele,
hajamba kapott a tavasz szele,
kis idő és itt lesz újra,
nagy öröm a téli búra

34.

.Messze
(Bátyámra emlékezve)

Emlékszel testvérem,
mikor a padon ültünk
ketten
s te mesét olvastál
nekem?
Úgy vártad ezt a
percet,
milyen boldog voltál,
mikor anyánk mondta,
lesz kistestvéred!
Én még járni sem tudtam,
te apró ostoroddal
verted a térgyed és
kérdezted:
-akkor jössz-e velem
játszani, vagy nem?
Azóta eltelt
egy élet,
a te mesédnek
vége lett,
a sors idegen földbe
temetett
csak emlék maradtál
és e kép,
melyet sirodra
tennék
de oly messze vagy
bátyám,
túl
az operencián


35.


ÁLMODTAM EGY ŐSZRŐL

Álmodtam egy olyan őszről
ahol a nyárutó vidáman integet,
aranyló sugarakkal szórja még a meleget
s vihar nem csavarja ki a fákat tőből.


Iskolába menet a gyerekek
csillogó szemekkel kézen fogva sietnek
s mosolyogva tétován visszaintenek
az őket kisérő büszke szülőknek.


Álmodtam egy olyan őszről,
ahol a szüretelő kádakban a lányok
vidáman tapossák a fürtöket, dalok
zengenek ajkukról a kies szőlő-vidékről.


Ahol a gazdák elégedetten szemlélik
izzasztó munkájuk gyümölcsét,
piacokon, boltokban az emberek jólesőn nézik
a szép magyar árút, oldva nehéz napok görcsét.


Álmodtam egy olyan őszről,
ahol az idős, megfáradt emberek
ligetekben a padokon ülnek,
homályos köd szitál levélhullató felhőkből.


Álmodtam egy szép őszről,
s mikor felébredtem, az álomképről
azt gondoltam, valóság is lehetne,
ha a békétlen szivekbe melegség költözne..



36.

 Ilyenek vagyunk.

Istenem, mi emberek
miért vagyunk ilyenek?
Adtál nekünk életet,
gyönyörű földet, napot
csillagokat, tengereket,
éltető folyókat,mindent
mi szem-szájnak ingere
és mi nem tudunk
mit kezdeni vele
elégedetlenek vagyunk,
méltatlankodunk és sírunk,
sose elég, amink van,
zöldebb a fű a szomszédban..
Van, aki télidőben
tengereken yachtozik,
homokos partokon
vidáman napozik,
míg mások gyűjtik
a száraz ágakat,
s korgó gyomrukba
falat nem akad.
Egyesek palotában élnek,
lépteiket kiséri ájtatos ének,
mások sárban és
homokban tengődnek,
hogy örülnének
fejük felett egy tetőnek!

Látod Isten, ilyen az ember!
Méltatlanság ellen szót emel.
Én bízom Benned Uram,
a mély hitem az én kutam,
onnan merítek naponta erőt,
bár válasz nem kaptam,
s a tartalom néha kiloccsan...


37.
   
ELVÁGYÓDÁS


Vágyom látni a virágos mezőket,
Hallgatni a harsány tücsökzenét,
Nézni virág és méh közös életét
S a göndörödő bárányfelhőket.


Vágyom bujdokolni erdők mélyén,
Kósza ágak közt botladozva menni,
Szarvasok hívó bőgését hallani,
Gombát keresni üde erdőszélén.


Elvágyom e zajos, vad világból
Halkan zúgó vizpartra, hol a nádból
Szellő süvíti suttogó hangodat..


Vágyom utánad mindig, mindenhol,
Hol a bágyadt csend és béke honol,
Hallani vélem szerelmes dalodat..
38.





MÁR MONDTAM

Már mondtam, hogy ne kiabálj
ha valami fáj!
A folyó is hangtalan, ha jön az aszály
és elapad,
elmúlik minden, mert az idő halad,
mély fájdalmak sebe a szívben marad.

Már mondtam, hogy ne kiabálj,
ha jön a viszály!
A hangos szó tüzet szít és lángot lövel,
mint a dagály
árad és hullámzó, parttalan tenger.
Már mondtam, hogy ne kiabálj,
ha bántanak!
Sértő, igaztalan szavakkal dobálnak
s amit mondanak
igaz is lehetne,raktározd lelkedbe,
gyűlölködésnek, haragnak szívedben nincs helye.

De azt még nem mondtam, hogy kiabálj
ha öröm ér!
Hogy tudja meg a világ, a boldogság
mennyit ér,
a hangos kacaj, nevetés, vidámság
minden bajra a legjobb orvosság!

De ha nevetni nincs kedved,
mosolyogj csendedben
 
39.
 
 Félálomban

Félálomban egy éjszakán,
-Liszt játszott a zongorán,
Az óra álmosan ketyegett,
Tik-tak, tik-tak,
A csend hangjai voltak,
Visszhangzottak.
Hirtelen az éjjeli sötétből,
Valahonnan a messzi térből
Kilépett egy homályos alak,
Kezében nyitott könyvet tartott,
Rám nézett és abban lapozgatott.
Mutatta a könyvet és benne a sorokat,
Rájöttem, kutatja hajdani múltamat..
A sorsom könyve volt kezében,
Sorok között sok kipontozott részben
Kérdőn nézett, magam sem értem,
Mi az, ami hiányzott?
Ködös képek a múltban..
Kérdésem lenne ezer,
De választ már nem kapok
Kitől kérdezhetnék, 
Már mind halott...
 
40.
 
 
  MAGAMNAK


ma, ezen a ragyogó
januári napon
a telhetetlen idő
mint perverz szerető
ismét kiharapott
belőlem egy darabot
s elmúlt életemből
vetett oda az
elmúlásnak egy falatot.
Rágós már ez a falat,
de az íze megmaradt
s bár az idő
egyre koptat
ráncokkal tölti ki
hajdan sima arcomat
mégse bánom
ha hasogat
mert élek, s ez a
legbiztosabb..