41.
Az út mögöttem
Egyszer veszem a kalapom, csak ennyi,
nem köt már engem ide semmi..
Az út vége felé bukdácsolok, már lassan,
de nem adom fel, megteszem, ami még hátra van.
Ugráltam izzó parázson, át lángkarikán,
elestem gyakran, csúsztam, mint havon a szán.
Az út mögöttem nem volt sima, fényes,
rögös volt, nem lehettem soha kényes..
De ha számot kell vetnem, mégis megérte,
sok pici öröm volt az út szegélye.
Az apró boldogság ad erőt továbbmenni,
életünk szép, ajándék, ha néha fáj is,-egyszeri,
mert a rossz is jobb, mint a végtelen semmi..
42.
Szelid vágy már
Szelid vággyá csendesült a szerelem,
mint tobzódó hullámok a tengeren,
mikor vihar után megtört sodrással
elpihennek a sekély parti fövenyen..
Csak a tűnő tündöklő múlt záporoz
valami szüntelen rég-volt lüktetéssel.
Sejtjeink sóvárogva visszavágynak
a szírmokat ringató éltető nyárba,
tavaszi szivárványos szín-kavalkádba,
s feküdni fűillatú anyaföld karjába.
Nem fáj,csak néha oly jó repülni testetlen
emlékek szárnyán tűnődni nesztelen..
Visszarévedni, mielőtt a bárd lesújt,
s lesz az öreg testben az ifjú lélek is múlt.
43.
AZ ORGONA ILLATA
Még most is hallok egy dalt
mikor az orgona kihajt,
ezer apró lila, fehér virága,
beterit bódító, mámoros illata.
A fojtó érzés,
mely mélyről jön
elönt, mint az ár,
lüktet és vibrál,
felrémlik egy ,
régi nyár
ami vissza
nem jön már..
De az orgona illata,
mint tüzes paripa
végigszáguld lelkemen,
még mindig felráz,
pedig oly nesztelen
kigyó sikamlás,
rezgő levél ringása,
eltűnt életem folytatása.
Már nem is emlékszem a dalra,
de nyár elején, mikor az orgona virága
ontja illatát, a dallam bennem dúl,
S elmúlik, mikor az orgona barnán
a földre hull.
44.
Kék vér
Ükapám mondta hajdanán
dédimnek élete alkonyán,
- nem adhatok mást neked,
mint őseim örökét -
kék véremet, mely jelzi,
nem vagy akárki,
az élet veled bárhogy babrál ki.
Apámon át ért el hozzám is e mondás,
s régen, mint botor kisiskolás,
mindig kék szíveket rajzoltam.
S most itt ülök egy orvosi szobában,
egy tű nyomán karjaimból a vér kibuggyan,
piros az, nyoma sincs a kéknek,
nem is értem, az ősök miről regéltek...
Nekem az ég a kék, a folyók és tengerek,
s az ér, melyben piros vérem csörgedez
testemben, itt a karjaimban, hol most
egy vékony tű matat,
s nyomában mindkét helyen
két kék domb maradt,
mely lassan lilára vált és egyre nő,
de felszívódik majd, ha ideje jő.
Bocsássatok meg, ősök,
én ragaszkodom a piroshoz,
legyek akárki, nekem ez a fontos,
mert piros vérem hordozza az életet,
s festi vörösre a hajdani kék szívemet...
45.
Ebben a korban
(kór van)
"Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult",
Isten, ha vagy, szánd már meg e népet,
utilapúba göngyölték a hitet,
s merő frázis lett e szó, szeretet.
Én a háború végén születtem,
azóta már eltelt az életem,
de az árulás és hazugság maradt,
tönkretett életek,háborúk sora,
a béke reménye már rég oda..
Mert az ember úgy elaljasult, hogy
szemétből guberálja a hitet,
napról-napra tördeli a létet,
a kivételezettek pénzt kaparnak,
mert a sok is kevés a hatalomnak.
Oly korban éltem én e földön,
mikor megtanultak sírni a fák,
kifordult magából a szép világ,
pusztít a tűz,ár, megfullad az ember,
s tétlenül nézi, mert szólni nem mer...
Mint a gépek, gyűrjük az életet,
nemsokára diktálnak gépemberek,
mutatják:-nézzétek, ilyen az ember,
ősünk volt, önmagát vesztette el.
S a rácsok mögött a lánc megzörren...
Az idézett sorok Radnóti Miklós, Töredék című verséből valók.
46.
Valami hiányzik
valami hiányzik, úgy telnek a napok,
sokszor azt érzem, egy helyben toporgok,
mert valami hiányzik, nem tudom, micsoda,
bárcsak a kutyám mellettem csaholna...
vagy hallanám rekedtes hangod, amint mondod,
régen nem simogatta meg senki az arcod...
hiányzik az ősz langyos esőt síró kedve,
- jó vagy nem - de helyette fűt a nyár melege,
úgy hiányzik valami, nem tudom, micsoda,
szorongásomat nem oldja a percről percre munka,
egyre préselem az értékes napokat,
s a hiány ott fekszik a hulló levelek alatt...
47.
Vágyakozás
Keresem minden nap
újra és újra,
homályos ködben,
világi szürkeségben.
Régen nem látom már
a nap mosolyát,
a hold is elbújik,
felhők takarják,
sötét az éjjel, nappal,
mint itt belül a lélek,
s kint a letaposott levelek.
Bárcsak leülnél mellém
egyetlen hosszú percre,
s kezemet fogva
nevetnél szemembe.
Vágyom már régóta,
mikor illan el e zűrös világ
minden nyűge,
s boldogság költözik
nyugtalan szívembe,
elégedettség,
jóleső érzet,
hogy érezzem, bennem
most a béke
boldogságot virágzik...
48.
Álmatlan ébredés
Csöndemben félelem-szálakat tépdesek szívemből,
s összefércelem velük a reménytelen,
rongyos holnapom szőnyegét,
talán tehetek még néhány évnyi lépést a jövőbe,
s nem az összetört álmok rögein bukdácsolok előre.
De a szürke, hidegrázós hajnalokon olykor kibuggyan
valahonnan mélyről a lemondás, s bizonytalan,
reszkető kézzel keresem lámpám kapcsolóját,
hogy a halvány fény enyhítse
szívem gyors dobogását...
49.
Feketén-fehéren
Fekete, fehér, igen, nem,
mit vettél a pénzeden?
S mi csak játszottunk az ifjú években...
Ugyan nem is kell nekem e két szín,
mikor van piros, kék, zöld és rózsaszín.
Fehéret hoz majd a hideg tél,
tavasszal a cseresznyevirág szirma széllel útra kél,
feketét? - Ó, Istenem, én már akkor sejtettem,
hogy abból is lesz elég ebben az életben.
Hiába kergetek én rózsaszín álmokat,
a sakktáblán a fehér fehér, a fekete fekete marad,
s én csak téblábolok e fekete-fehér mezőben,
romba dőlt bástyám ormán harlekin-mezben.
Amikor a futár hozta a fekete hírt,
sokkos sakkot kaptam. Varázsital, elixír?
Semmi, semmi nem segített már,
fekete éjszakában a fehéren vörös vér folydogált.
Mert a fehér és fekete az élet két meghatározó színe,
olyan, mintha az ember égen és földön lenne,
néha közberikolt a Nap sárga ereje s a fák üde zöldje,
fürödni felhők fehérjében, szivárványos kékben,
s ébredni sötét veremben, fekete mélységben...
Aztán a Kaszás egyszer halkan odasúgja: matt,
az óra lecsap, s az életnek hirtelen vége szakad...
50.
Ősz
Csendesen szemerkél,
néha lehull egy-egy levél,
van a fán még ezer is tán`,
szunyókálnak faág ágyán...
- Könnyezel? Ó, ne tedd!
Nem az elmúlás még ez!
Csak a szele megérintett,
őszi szellő játszik veled...
Nézd csak, amint a vadrózsa
piros csipke-szeme rád kacsint,
a fel-felbukó nap
mosollyal visszaint.
S a rezgő nyárfa alatt
pajkos szél nyalja arcodat.
Az egynyáriak kókadtan hajolnak,
szirom-méhükben gyűjtik a magokat.
Szőlősorok között serény embersereg
az ünnepi vígságot most szedi meg,
s a fák, bokrok ezer színben pompáznak,
mielőtt lombjukat átadják az elmúlásnak.
Őszi eső mossa le
fatestüket,
s tavasszal tisztán ragyogva
újraszületnek.
