2019. február 8., péntek

Várom már


/Játékra/ Megadott szavak: Váratlan, Szívdobogás, Felkavaró, Hóvirág, Sötétség
 Szonett

Téli sötétségben vacogó napok
-bárcsak maradtunk volna gyerekek,
s még mindig örülnénk a hóembernek-
most csak a sáros latyakra gondolok.


Mikor tűnik már tova e hosszú tél?
Csintalan szele csípi az arcomat,
etetőbe űzi a madarakat,
sok éhes galamb kóbor macskáktól fél...


De nézd, amott egy kis hóvirág köszön,
váratlanul elöntött rég-volt öröm,
szívdobogásom felgyorsult. Tavasz jön!


Még a gondolata is felkavaró!
Úgy várom, -elolvad a hótakaró,
fényben fürdik majd a friss virágözön!
/BI/

Karamellizált narancshéj és dió

Mostanában, a csendes téli estéken és az influenzám alatt kicsit "túlrágtam" magam a sajtos stanglikkal, mert a csoda vigye el, én nem tudok olyan beteg lenni, hogy ne rágjak valamit.
Örömömre felfedeztem ezt a receptet, azon nyomban meg is csináltam, mert fő a változatosság. Nagyon okés, ajánlom mindenkinek és vitamin is van benne!.De ismerve telhetetlen valómat, a múltkor találtam még dióbelet, úgyhogy azt is kandíroztam! Hát még ha rágtatok finomat, akkor ez az!
Karamellás dió
Hozzávalók

30 dkg dió vagy más mag
egy evőkanál fahéj
10 dkg cukor
1 tojásfehérje
1 teáskanál vaníliapor
Így készítsd el
Keverd össze a fahéjat a cukorral és a sóval, majd az egészet rázd össze alaposan egy zacskóban, és tedd félre. Ezután keverd össze a tojásfehérjét, a vaníliát és minimális, körülbelül egy-két evőkanálnyi vizet is - dolgozd őket jól össze, hogy a végeredmény minél homogénebb és minél krémesebb állagú legyen.
Tedd a diót egy nagy edénybe, és keverd össze a tojásfehérjés mixtúrával. Ügyelj arra, hogy minden diószem tökéletesen be legyen fedve. Ha ez megtörtént, öntsd át a zacskóba, és az egészet rázd alaposan össze, hogy mindenhová jusson a fahéjas-cukros keverékből.
Egy tepsibe helyezz sütőpapírt, egyenletesen oszlasd el rajta a diót, és 100 fokra előmelegített sütőben szárítsd körülbelül egy órán keresztül. Közben időnként rázogasd meg a tepsit. Ha kész, hagyd kihűlni szobahőmérsékletűre, és már fogyasztható is.
/NOSALTY/
cookta.hu
A narancs fontos téli gyümölcsünk, a szürkébb, hidegebb hónapokban az…

2019. február 2., szombat

Verseim kötetbe, 61-72

60. (a már elküldött helyett, mert most vettem észre, hogy a 41. alatt már elküldtem Az út mögöttem c. verset)

A piros madár

láttam, mikor mosolyogtál álmodban,
szempilládra bevetődő kósza sugár
vetült, megrebbentek, Csodaországban
járhattál, válladra ült egy piros madár

vágytam látni ezt a békés álmodat,
s a halvány lámpafénynél mosolyogtam,
feledtették nappali komor arcodat,
a kínt, mely eltorzított a fájdalomban

ma már csak dereng e kép előttem,
lidérceim az én éji álmomat keserítik,
nappali fényben menekülnek előlem,
s varjak ülnek az ágakon, mikor alkonyodik

ünnepi várakozásban álmodlak,
jó lenne csendesen simogatni arcodat,
hess, hess, ti fekete károgó varjak,
hagyjátok felém szállni a piros madarat!

61.

Lebegő szerelem

Túl egy nagy csalódáson,
mikor még sikoltott bennem a vágy,
gömbbé kuporogtam, mint egy sünmalac,
a tüskék belülről szúrtak, őrölt a dac.
Csendembe burkolóztam, nem érdekelt semmi,
a külvilág is megszűnt számomra létezni.
Csak felejtsek, felejtsek végre már!
A szerelemben e fájó seb volt egy határ.
Aztán egy verőfényes őszi napon,
mikor a must pezsegve forrt, a pillantásom
Rád vetült, Te ott álltál délcegen, s kék szemed
ragyogott, amint a poharat forgattad kezedben
a fényben, s a megtört sugarak ott vibráltak szemedben,
mosolyogva rám néztél, e pillanatban újraszülettem,
igen, akkor kezdődött az életem s a szerelem,
tudtam, éreztem,
hiszen nőnek teremtett az Isten.

Mindketten megéltük már a nagy tüzet,
szerelem lángnyelvei nyaldosták testünket,
csalódások csápjai körbefonták lelkünket.

De ez most más volt, tudtuk, e szerelem egy életre szól,
a hamvadó parázs szikrát kapott, újra lángol,
nem volt zajos, dübörgő, mint hirtelen jött vihar,
villámcikázás, amint az öreg tölgybe belemar.
Voltak magasságok, mélységek és bódító meleg,
fény és árnyék, de mindig bizalom, szeretet.
Nem is tudom, hogyan éltem túl,
mikor láttam, szikár testedben fájdalom dúl.

Magaddal vitted darabokra hullt életem és szívem,
s két szikla közt kifeszített kötélen lebeg a szerelem.
 .
62.

A szív kapui

Vajon hány kapuja van a szívnek?
Gyöngyökkel ékes, ahová beléphetsz
rózsa-ösvényeken a titkos kertbe,
vakító fénybe, hol nincsenek árnyak,
csak tüzek, illatok, vágyak,
ölelő karok és mosolygó arcok,
egymásba fonódó szeretet-kapcsok,
s ha átmentél e kapun, örökre ottmaradsz,
míg a szív ver, és vele együtt halsz...

S hová vezet a csikorgó vaskapu?
Oh, ott a megvalósulatlan tervek raktára,
melyeket a sors vetett égő máglyára,
ahol a sok remény már csak por és hamu,
a szél felkapta és szórta szerteszéjjel,
s te csak álmodsz róluk gyakran gyötrelmes éjjel...
Az idő ott lovagol a testedben, s kacag,
de van még kis erőd, szorítsd össze fogad,
örülj annak, ami van, hisz` ősz már a hajad.

Ott a távolban van még egy kapu,
göröngyös út végén, szélén néhány útilapu.
Ez lesz az én utam - ötlik fel bennem,
melyhez mindenki elér egyszer az életben
magával elszámolva, csendes megnyugvással,
tudva, hogy az út rövidül minden egyes nappal.
Nincs már helye méltatlankodásnak, ki erre halad,
a kitárt kapu felé vezet meztelen talpad,
s a többi kapu örökre zárva marad.

63.

Hold fényénél

Magányos estéken nézem az eget,
támaszkodom az erkélykorlátra,
s fenn látom magam előtt a végtelent,
vajon hogy jutok el olyan távolra?
A jó öreg Hold sejtelmesen nevet,
mint kopasz professzor, néz rám, aki
bölcs, ismer minden titkot és rejtelmet,
tapasztalata több évmilliárdnyi...
Tanítványa, a bagoly, Hold fényében
ül egy száraz faágon, majd elsuhan
prédára lesve az esti sötétben.
Nézem, mint múltján merengő hontalan,
tán július forró illúziója
remegtette meg vágyó lelkemet,
s a fénylő csillagok égi kaptára,
érzem, ahogyan a levegő rezeg.
Kinyújtott karjaimban két kezem közt
- mint jósnő az üveggömböt-tartom
a Holdat, s kérdezem, hogy fejem fölött
mikor csusszan le a bárd, hisz` tudom,
ez lesz életemben az utolsó
villanás, többé már nem lesz semmi más.
De a tudós, mint cinkos bujdosó,
maradt egy felhők takarta látomás.

64.

Nélküled

Hogy` mondjam el, mennyire hiányzol,
oly sok éve velem csak az élet táncol,
a hajam is fehér lett, arcomra ránc szaladt,
lábam a porból lett süppedő sárba ragadt.
De nem sírok, lassan a bánat is elhagy,
te nem ott lent, hanem az égi térben vagy.

Hogy` mondjam el, mennyire hiányzol,
engem a vajúdó sors még magához láncol,
sírhatnék a világ dolgain, mások nyomorán,
kik a lét szélén lebegnek légyként pók hálóján,
de mint kóbor, kivert kutya az út szélén,
élek nélküled egyedül létem peremén.

65.

Ellentétek

Valaki mondta csorgó homlokkal tegnap,
ebben a hőségben az ember hőgutát kap,
legjobb ilyenkor, ha sehol nem vagyok,
a láthatatlan mindenségbe beleolvadok...
Igen, az ellentétek vonzzák egymást,
a jeges télben a nyártól várjuk az áldást,
s most, mikor könnyünk sincs a hőtől,
álmodozunk szállingózó hópelyhekről...
S miért van az, hogy aki kint van, bentre vágyik,
a kinti pedig inkább hallgatagon bezárkózik?
Van, aki írni akar, de a gondolat hiányzik,
míg a másik tehetsége jegén csúszik, mászik.
Sorolhatnám tovább... érted te ezt?
Én már kapiskálom, mert ilyen a természet!
S mi is a természet része vagyunk,
álmodozunk, mindig másra vágyunk.
Az egész létünk, lényünk ellentétekre épül,
vonzzák-taszítják egymást kívül-belül...
Ha nem így lenne, lemondhatnánk a vágyakozásról,
s enélkül akár el is búcsúzhatnánk a világtól.

66.

A rendszer

Bölcsőnk a föld, e titok-világ,
ki tudja, hány millió év óta
állandóan más arcát mutatja,
özönvíz és jeges ár, sivatag és fagyhalál,
viruló tavasz, majd hőség, perzselő nyár,
új bor illatától megszédült őszi levelek,
tél fehér havával borított tájak, hegyek...
S mint jó anya, a nap sugároz meleget és fényt,
elűzi napról napra a sötétséget és az éjt.
Egy gigantikus rendszer ez, hol égnek s földnek,
csillagoknak meg van a helye,
összetartja őket a természet ereje,
s ha a rendszerben valami rossz felé mozdul,
a világ, s benne a föld is felfordul...
Csak a szél, a szél az, ami szabadon kószál
gyerekként szendén, vagy bőszül, mint oroszlán,
eljut bárhová, mindent lát, ismeri az univerzum titkát.
Vajon ki vagyok én, s ott voltam-e minden újrakezdett
korszakban, mint láthatatlan, atomnyi porszem,
léteztem-e elsüllyedt világok mérhetetlen mélységében?

És te hol vagy, megtaláltál már,
vagy lelked a surranó szél hátán száll?
Jó lenne, ha még e világban egyszer megtudhatnám...

  • 67.
  • Szél hozott, kedves

    Szél hozott, kedves, árnyékod itt repdes
    szívlabirintusban, kék erek között,
    mint madarak a piros mező fölött,
    szárnyuk kis folyó tükrében verdes...

    Halvány már az ég, a nap szikrázik,
    óh, bárcsak ne az árnyékod látnám!
    Részegen hajladoznánk szelek táncán,
    színek kavalkádja lágy zenét játszik...

    Nem is tudom, hány éve, csak árnyékod
    ölelem, látomás lettél, alakod
    felszívódott lelkem bordái között...

    Árvaságom a térben szétszóródik,
    magányom a képzelettel játszik...
    Rám vetülsz még, madárszárnyad nem törött?

    • 68.
    • Holdtölte

      Töredék
      Emlékszel?
      Holdtölte volt,
      ültünk a pince előtt,
      akkor virágoztak a cseresznyefák,
      s ahogy hullottak a szirmok,
      mint apró fehér pillangók,
      rászálltak kártyát tartó kezünkre,
      s te Jokerként nevettél szemembe...
      Szépek voltak azok az esték,
      bárcsak ne lenne már emlék!
      Lent az úton a sötétséget
      egy-egy autó reflektorfénye kettétörte,
      aztán néma csönd,
      őz ugrotta át az árkot,
      majd eltűnt a bokrok mögött.
      Meg-megborzongtunk a szellőtől,
      s ittunk egyet a rizlingből...
      Emlékszel?
      Mindig azt mondtam,
      én nem tudnék ilyen csendben élni,
      valószerűtlennek tűnt elképzelni,
      hogy nem hallom a városi zajokat,
      s csilingelni a recsegő villamosokat.
      Majd meglátod - mondtad nekem kedvesen,
      - beszédes csöndben élünk majd, mint egy szigeten...

      A mi szigetünk kapuja már bezárult.
      Ösvényén elmentél,
      lelkemre rátelepült a múlt.
      Egyszer holdtölte volt.

      69.

      Az én csodám

      Drága Anyám, eposzt kellett volna írnom rólad,
      de szinte hallom csodálkozó, csendes szavad,
      ugyan mondanád, de én is mama vagyok már,
      s e szürke létben nekem a csoda mindig te voltál,
      nélküled összeomlottam volna, mint egy kártyavár.

      Te ott vagy velem életem részeként szívemben, minden pillanatban,
      mélyen, csak nekem, mint áttetsző jégcseppek a jegesbarlangban,
      minden csepp egy tetted, egy mosolyod, egy jajod,
      s szereteted, mellyel mindig elárasztottad makacs, önfejű lányod,
      hiszen neked én lettem egy csodád, mikor eljött a vajúdásod...

      Emlékeimben él egy bágyadt, napsütötte délután, - gyerek voltam még,
      elszenderedtem a kereveten, angyalokat láttam a spaletta résén,
      s mikor felébredtem, te ott álltál felettem, kezedben ecset,
      lefestetted arcomat, s én megcsókoltam simogató kezed,
      óh, mennyit regélhetnék, a sok apró eset gyöngyként díszíti életem.

      Ott voltál velem, mikor ifjú lányként megérintett az első szerelem,
      majd a csalódások, s te mindig vigasztaltál, lesz ez még másképpen,
      élet-szabdalta, kemény, áldozatos asszonysorsosod jelkép lett nekem,
      talán sikerült nekem is a jót és szépet belőled átültetnem,
      s elmondhatom majd egyszer, nem hiába éltem...

      A szívem szakadt meg, úton voltunk hazafelé - öregasszony voltál már,
      ott ültél mellettem, mikor halkan megszólaltál:
      - elfáradtam, olyan jó lenne már békében megpihenni...
      s csak suhantunk, az út szélén akkor virágoztak a fák, és szerettem volna sírni,
      először éreztem, hogy a csoda is tünékeny, és azóta már tudom, Anyám.
      •  
      •  
      •  
      • 70.

      • Luna és fortuna

        Egyszer holdtölte volt,
        a dombtetőn kutya csaholt,
        balsorsát tán` megszánja Luna,
        üvöltve égig sírt a hangja.
        És én kinek sikoltsam sorsomat?
        Fortuna nálam sem kopogtat!
        Oly sokat hívtam, vártam,
        de csak magamra számíthattam...
        Kocogtam utamon, bukdácsoltam,
        de a vermekből mindig kimásztam.
        Esténként tágra nyílt szemmel
        bámultam a Holdat,
        ne verj, ne bánts,
        szórj rám sugarakat!
        De ma már nem imádkozom hozzád,
        tudom, mindenki maga irányítja sorsát,
        mert ritka, hogy a szerencsét hozó Fortuna
        - mint meglepetés-vendég, önszántából jön,
        nekünk kell egyengetni útját,
        s egyszer csak beköszön...
        • 71.
        • Táj-életrajzom

          Hazám, szívem gyötrelme, szépsége, legszebb vagy a világon!
          Bármerre sodort a sors, nem találtam képmásod,
          legyen az hegy, puszta vagy folyó, az enyémnek érzem, s ez olyan jó.
          Serdülő koromban, mikor szüleimmel felmentünk az Avasra,
          s onnan letekintve szülőhelyemre, a terjedelmes Miskolcra,
          szinte szédültem, szívem a torkomban dobogott,
          a völgyben a város fölött füstfelhő gomolygott,
          lent lüktetett az élet, a villamosok csörömpöltek,
          a gyárkémények füstöltek, s a piros Szinva patakban,
          mint erekben a vér, Miskolc verejtéke csobbant.

          Nagyapámra emlékeztem, kinek ugyanúgy folyt az izzadtság a homlokán
          a végeláthatatlan tarka mezőn, a kis Túr partján,
          miközben a kasza nyele szánkózott tenyerében,
          fekete kalapos feje le-fel mozgott, léket vájt a levegőben.
          Nem messze a réttől a Tisza kanyargott,
          s mint veszett kutyának a szája, a vize úgy habzott.
          Délidő körül, mikor a nap sugarai forrón pásztázták a földet,
          a szöcskék is tikkadtan a fűszálak közt heverésztek,
          az öreg a butykosából nagyot hörpintett,
          majd késő alkonyatkor befogta a lőcsös szekeret,
          s a mögötte ballagó csikó hátára iszákot vetett.

          Később, ifjú éveimben, mikor már komolyabb lettem,
          a nyüzsgő fővárosba, Pestre keveredtem.
          A Gellért-hegyről letekintve elámultam a csodán,
          arra gondoltam, szebbet még nem láttam életem folyamán.
          A hatalmas épületekben és széles utakon kigyulladt az esti fény,
          olyan volt a város, mint fenyőfa karácsony éjjelén.
          A Duna-parton kavicsokat dobáltam a göndörödő vízbe,
          s a széles folyó úgy ringatta a hajókat, mint anya gyermekét a bölcsőbe`.
          A szigeti medencében reggelente úszással frissítettem magamat,
          este pedig a színpadon nézhettem az igazán nagyokat...
          Az Országházat napokig elnéztem volna,
          s az előtte fekvő hidakon mentem át a múltba...

          Asszonyként a Balaton-parton sütkéreztem a szabad strandon,
          sétáltunk a mólón és a parton, nyaltuk a fagyit a Helikon parkban egy padon,
          néztük a hattyúkat és a vitorlázókat, a hajladozó nádakat,
          esténként a víz tükrén csillogó holdsugarakat.
          Hétvégeken kapáltuk a cserszegi hegyoldalban a szőlőt,
          szemben vele a másik oldalon családostól jártuk az erdőt,
          gombásztunk és lestük a vadakat, az Isten áldja meg e gyönyörű napokat!
          Szívemhez nőtt Cserszeg szomszédságában a romos Rezi-vár,
          s otthonom lett Keszthely, a város, mely mindig visszavár.

          Másnak talán útleírásnak tűnik a táj-életrajzom,
          de nekem az életemből egy-egy darab maradt e tájakon,
          s hogy öregen újra egésszé formálhassam magam, megpihenni jöttem
          e borsodi faluba, közel szülőhelyemhez, ahol a fecske fészkére most röppen,
          s nézem, amint a tóparti horgász botját fogva a nagy halról álmodik,
          mint én arról, hogy látom még a fenséges Bükköt,
          ahol a nap az égig érő fák levelei közé beszökött,
          s alatta a lillafüredi vízesés zubogását is hallani fogom,
          talán csobban majd evezőm a méregzöld színű Hámori-tavon,
          mert ez az én világom, itt vagyok én otthon,
          ez a táj a hazámmal összekötő köldökzsinórom...

          72.

          Révedezés

          Miért tűnődök szüntelen,
          s valami miért sír bennem?
          Régen volt önmagam,
          mint egy megszakadt dallam,
          bizonytalan jelenlegi énem,
          mely oly merev, nesztelen,
          hangtalan tűnő napok.

          Felrémlenek a levendulamezők,
          illatos, nyári legelők,
          tölgyfaerdők suhanó lüktetése,
          talán szívem boldog remegése,
          a vérem zubog, mint a patak.
          Emlékek a hajdani létből,
          ifjúságom boldog idejéből.

          Látom a költöző madarakat,
          amint V alakban szállnak,
          a fecskéket az eresz alatt,
          piciny csőrükben fűszálakból fészket raknak,
          s lenézve az avasi kilátóból,
          ott nyújtózik a város a mélyben,
          kopott macskakövein elhalón kopog léptem.

          S mikor felhangzik a deszka-templom harangja,
          úgy sír valami bennem, feltör a fájó sejtelem,
          eltűnt, homályba veszett már régi létem.
          Talán ott van az esőcseppben egy levélen,
          mely lehullik s felszárad, mint könny a szememben.
          Bár kuporgatom még az el-elszökő képeket,
          a dal egyszer véget ér és a könyörtelen idő betemet...

Verseim kötetbe 51- 60.

51.

Alkudozás

Létem egyre zsugorodik bennem,
de él aszott ráncaim közt mag-szívem,
napjaim úgy hullnak a semmibe,
mint tépett virágszirom a mélybe…
A Teremtőmmel alkudozom,
ahogyan pénzsóvár kufár a piacon,
kérem az Urat, adjon még néhány évet,
lássak még lélekmelengető szépet,
zavaros éjek után napfelkeltét
s bús- öröm órák után naplementét.
Hogy gazdálkodhassam a fogyó napokkal,
élhessek békés belső nyugalommal…

Ha majd a létem véget ér, Uram,
kezedet fogva veled folytatom utam…

52.


CSALÓDÁS

Megtaláltalak!
Ó, én mennyire örültem akkor!
Egy tű voltál a szénakazalban!
S én azt gondoltam, szövetségünk
megbonthatatlan!
Örömömben a szoba sarkában
jártam a szambát,
- nem szerettem volna, ha valaki meglát-
magamnak tartogattalak, féltettelek,
egyszer mondtad-én is szeretlek...
De hol van már a tavalyi hó!
Az idei is olvad, zajlik a folyó,
mint bennem az érzések gyűrik egymást
s a jég recsegése sem töri meg a hallgatást.
Szamár voltam, hittem magunkban,
de olykor a hitnek nagy ára van.
Elvesztettelek...
53.

Azt hittem

Azt hittem, már nem érhet
csalódás az életben,
tébláboltam tűzön-vizen,
szolgáltam és nem henyéltem.


Azt hittem, már sokat tudok,
mint a bölcsek és a nagyok,
de jaj, ki gondolta volna,
értetlen leszek vén koromra.

Mert nem tudom, hogy' lehet az,
ki nem dolgozik, mégis gazdag,
míg más bérét kaparja fiókjába'
de szálka megy csak az ujjába,.

Azt hittem, a barátság örök ,
nem tépi szét sem angyal, sem ördög,
bár egyik sem lészen a politika,
az biz' a barátságot elszakítja.

Azt hittem én, lesz sok időm,
ha egyszer eljön a "pihenőm",
de csak a hidegrázás ért el,
bírkózni kell az új trendekkel.
Azt hittem én....sorolhatnám,
hogy békés sziget az én hazám,
naív vagyok, nem szépítem
de amit látok, azt sem hiszem.
54.

AZ ÉN OTTHONOM

Ott van az otthonom, ahol Te vagy,
Ahol meleget ontanak a falak,
Nézlek és nem kellenek a szavak,
S ha látlak, minden bánatom elhagy.


Otthon vagyok, ahol vár valaki,
S lázas éjeken ringatva alszom,
Ahol a nappal is éber álom,
Kezem fogod a bajban, biztatsz, tarts ki!

Az én otthonom egy külön világ,
Tavasszal nyilnak lila orgonák,
S ha hazatérek, a kapuban állsz..
Otthon az, mely úgy vonz, mint a mágnes,-bár
Ódon, öreg már, de szeretet vár,
Bárhol jársz a világon, hazatalálsz..
55.

Kimondatlan

némaságod oly sokat mond nekem,
kimondatlan szavaid átszúrnak,
mint tört darabok az üveghegyen,
nem kell szóáradat, magyarázodás,
mert van, amit kimondani nem lehet,
érző lelkek távolról is értik egymást,
a lélek sejtelem, egy furcsa lény
megrezdül, s harangja itt belül cseng,
a gondolat is úgy beleremeg,
elönt, mint titokzatos északi fény...
56.

Fehér még

TANKA
fehér még a tél
de már tavaszba harap
harmat fogakkal
szivünkben eltemetett
vágyak újra élednek
57.

TÖREDÉK

Egy különóráról tartottunk haza éppen,
a gyerek fáradtan bóbiskolt a hásó ülésen,
nesztelen suhantunk, a város házai eltüntek,
az út melletti földeken gépek dübörögtek,
talán éppen kukorica magokat vetettek..
mindig mosolygok magamban,
bárhogy is van, az élet ott van a magokban..
Mama mesélj,-riasztotta a gyerek a gondolataimat,
miközben kezében egy száraz szendvicset szorongat..

Elmesélem neked a mi szünidőnket az én papámnál.
Meséld, mama, legalább megtudom, milyen gyerek voltál..
Tudod, mi nyaranta falun, a nagyszülőknél voltunk,
s míg a papa a földeken kaszált, a réten játszottunk..

Lassan poroszkál a lovasszakér
a por lepte mezei úton,-kezdtem
s látom, a gyerek szeme örömmel megrebben..
Szemben már a lenyugvó nap
aludni készül felhő dunnába takarózva,
útszéli árokparton illatos virágok bólogatva
köszöntek el egymástól, már a tücsök sem hegedül,
a bakon öregapám ül
kérges kezében a gyeplő
szikár alakján az utolsó sugarak megtörtek..
hátra-hátra néz, a csendet
vidám gyerekhangok törik meg.
Délceg már ismeri a járást,
nem kell neki a nógatás..
A faluba érve, szemben velünk
tehéncsorda közeleg,
a gazdák a kapuban várják őket,
mint hazatérő gyerekeket.
A tágra nyílt kapun át
Délceg büszkén hozza a sereget,
nagyanyám már megsütötte
az illatos kenyeret..
Készíti a vacsorát
s mi éhes szájjal kebelezzük
a fínom tejespuliszkát..

A nagyi kenyérsütő gépe meg van még?
S én elmagyarázom a kemence rejtelmét.
És a puliszka sem egy csoda,
csak egyszerű főtt kukorica dara.
Közben megérkeztünk, s a gyerek a lépcsőfordulóban
kezével ostor-suhintást utánozva visszaintett
mosolygó kék szemében huncut fény villant:
-a nagypapi varázsló volt, mint Harry Potter,-elmélkedett.
Meghatódtam, szemem valamiért nedves lett..
58.

Fény és árnyék

Hány énje van az embernek
kit az Isten megteremtett?
Mint fának rengeteg ága
egy törzsből fakadva
de egyik sem egyforma.
Fényre szökkenő zöld hajtásai
érlelnek mosolygó gyümölcsöt.
Fény-énem az emberi jóság, elrendeltetés,
hiszek a szépben és csodákban,
méltóságban, teremtő akarásban.


Árnyékos oldalon nőnek vadhajtások,
e kusza zöld-összevisszaságban,
az éretlen termések, mint sok elvetélt gondolat
lehullanak, félelmek romlott gyümölcseként.
A tudat néha kettéhasad, mint téboly hömpölyög
a nagy én-óceánban.
Valamennyi együtt vagyunk,
rajtunk múlik, hogy a sokból
melyik győzedelmeskedik,
s vívjuk, míg a léc le nem esik..
Fény és árnyék csatája ez..
59.
 Romokban

Óh, azok a nehéz, régi szép évek,
Amikor még búzák hajladoztak
A mezőn, réteken virágok nyiltak,
Marhák, tarka tehenek legelésztek.


Mennyit dolgoztunk szegény emberemmel,
Hajnaltól napestig a földeken,
De nem volt hiányunk az életben,
Szépen teltek az évek, fegyelemmel.

Most magam vagyok, ülök naphosszat,
Az élet nem tartogat mást, csak rosszat,
Erőm elhagyott, lassan elfogyok..

Nincs már föld, állat, a síromra virág,
Romokban hever a tanyavilág,
Senki sem veszi észre, ha meghalok..

60.


Az út mögöttem
Egyszer veszem a kalapom, csak ennyi,
nem köt már engem ide semmi..
Az út vége felé bukdácsolok, már lassan,
de nem adom fel, megteszem, ami még hátra van.
Ugráltam izzó parázson, át lángkarikán,
elestem gyakran, csúsztam, mint havon a szán.
Az út mögöttem nem volt sima, fényes,
rögös volt, nem lehettem soha kényes..
De ha számot kell vetnem, mégis megérte,
sok pici öröm volt az út szegélye.
Az apró boldogság ad erőt továbbmenni,
életünk szép, ajándék, ha néha fáj is,-egyszeri,
mert a rossz is jobb, mint a végtelen semmi..

2019. január 27., vasárnap

Verseim kötetbe 41- 50

41.

Az út mögöttem

Egyszer veszem a kalapom, csak ennyi,
nem köt már engem ide semmi..
Az út vége felé bukdácsolok, már lassan,
de nem adom fel, megteszem, ami még hátra van.
Ugráltam izzó parázson, át lángkarikán,
elestem gyakran, csúsztam, mint havon a szán.
Az út mögöttem nem volt sima, fényes,
rögös volt, nem lehettem soha kényes..
De ha számot kell vetnem, mégis megérte,
sok pici öröm volt az út szegélye.
Az apró boldogság ad erőt továbbmenni,
életünk szép, ajándék, ha néha fáj is,-egyszeri,
mert a rossz is jobb, mint a végtelen semmi..


42.

 Szelid vágy már

Szelid vággyá csendesült a szerelem,
mint tobzódó hullámok a tengeren,
mikor vihar után megtört sodrással
elpihennek a sekély parti fövenyen..
Csak a tűnő tündöklő múlt záporoz
valami szüntelen rég-volt lüktetéssel.


Sejtjeink sóvárogva visszavágynak
a szírmokat ringató éltető nyárba,
tavaszi szivárványos szín-kavalkádba,
s feküdni fűillatú anyaföld karjába.
Nem fáj,csak néha oly jó repülni testetlen
emlékek szárnyán tűnődni nesztelen..

Visszarévedni, mielőtt a bárd lesújt,
s lesz az öreg testben az ifjú lélek is múlt.

43.

 AZ ORGONA ILLATA

Még most is hallok egy dalt
mikor az orgona kihajt,
ezer apró lila, fehér virága,
beterit bódító, mámoros illata.
A fojtó érzés,
mely mélyről jön
elönt, mint az ár,
lüktet és vibrál,
felrémlik egy ,
régi nyár
ami vissza
nem jön már..
De az orgona illata,
mint tüzes paripa
végigszáguld lelkemen,
még mindig felráz,
pedig oly nesztelen
kigyó sikamlás,
rezgő levél ringása,
eltűnt életem folytatása.
Már nem is emlékszem a dalra,
de nyár elején, mikor az orgona virága
ontja illatát, a dallam bennem dúl,
S elmúlik, mikor az orgona barnán
a földre hull.

44.

 Kék vér

Ükapám mondta hajdanán
dédimnek élete alkonyán,
- nem adhatok mást neked,
mint őseim örökét -
kék véremet, mely jelzi,
nem vagy akárki,
az élet veled bárhogy babrál ki.
Apámon át ért el hozzám is e mondás,
s régen, mint botor kisiskolás,
mindig kék szíveket rajzoltam.


S most itt ülök egy orvosi szobában,
egy tű nyomán karjaimból a vér kibuggyan,
piros az, nyoma sincs a kéknek,
nem is értem, az ősök miről regéltek...
Nekem az ég a kék, a folyók és tengerek,
s az ér, melyben piros vérem csörgedez
testemben, itt a karjaimban, hol most
egy vékony tű matat,
s nyomában mindkét helyen
két kék domb maradt,
mely lassan lilára vált és egyre nő,
de felszívódik majd, ha ideje jő.

Bocsássatok meg, ősök,
én ragaszkodom a piroshoz,
legyek akárki, nekem ez a fontos,
mert piros vérem hordozza az életet,
s festi vörösre a hajdani kék szívemet...

45.

Ebben a korban
(kór van)

"Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult",
Isten, ha vagy, szánd már meg e népet,
utilapúba göngyölték a hitet,
s merő frázis lett e szó, szeretet.


Én a háború végén születtem,
azóta már eltelt az életem,
de az árulás és hazugság maradt,
tönkretett életek,háborúk sora,
a béke reménye már rég oda..

Mert az ember úgy elaljasult, hogy
szemétből guberálja a hitet,
napról-napra tördeli a létet,
a kivételezettek pénzt kaparnak,
mert a sok is kevés a hatalomnak.

Oly korban éltem én e földön,
mikor megtanultak sírni a fák,
kifordult magából a szép világ,
pusztít a tűz,ár, megfullad az ember,
s tétlenül nézi, mert szólni nem mer...

Mint a gépek, gyűrjük az életet,
nemsokára diktálnak gépemberek,
mutatják:-nézzétek, ilyen az ember,
ősünk volt, önmagát vesztette el.
S a rácsok mögött a lánc megzörren...

Az idézett sorok Radnóti Miklós, Töredék című verséből valók.

46.

Valami hiányzik

valami hiányzik, úgy telnek a napok,
sokszor azt érzem, egy helyben toporgok,
mert valami hiányzik, nem tudom, micsoda,
bárcsak a kutyám mellettem csaholna...
vagy hallanám rekedtes hangod, amint mondod,
régen nem simogatta meg senki az arcod...
hiányzik az ősz langyos esőt síró kedve,
- jó vagy nem - de helyette fűt a nyár melege,
úgy hiányzik valami, nem tudom, micsoda,
szorongásomat nem oldja a percről percre munka,
egyre préselem az értékes napokat,
s a hiány ott fekszik a hulló levelek alatt...

 47.

Vágyakozás

Keresem minden nap
újra és újra,
homályos ködben,
világi szürkeségben.
Régen nem látom már
a nap mosolyát,
a hold is elbújik,
felhők takarják,
sötét az éjjel, nappal,
mint itt belül a lélek,
s kint a letaposott levelek.
Bárcsak leülnél mellém
egyetlen hosszú percre,
s kezemet fogva
nevetnél szemembe.
Vágyom már régóta,
mikor illan el e zűrös világ
minden nyűge,
s boldogság költözik
nyugtalan szívembe,
elégedettség,
jóleső érzet,
hogy érezzem, bennem
most a béke
boldogságot virágzik...

48.

Álmatlan ébredés

Csöndemben félelem-szálakat tépdesek szívemből,
s összefércelem velük a reménytelen,
rongyos holnapom szőnyegét,
talán tehetek még néhány évnyi lépést a jövőbe,
s nem az összetört álmok rögein bukdácsolok előre.
De a szürke, hidegrázós hajnalokon olykor kibuggyan
valahonnan mélyről a lemondás, s bizonytalan,
reszkető kézzel keresem lámpám kapcsolóját,
hogy a halvány fény enyhítse
szívem gyors dobogását...

49.
 

Feketén-fehéren

Fekete, fehér, igen, nem,
mit vettél a pénzeden?
S mi csak játszottunk az ifjú években...
Ugyan nem is kell nekem e két szín,
mikor van piros, kék, zöld és rózsaszín.
Fehéret hoz majd a hideg tél,
tavasszal a cseresznyevirág szirma széllel útra kél,
feketét? - Ó, Istenem, én már akkor sejtettem,
hogy abból is lesz elég ebben az életben.
Hiába kergetek én rózsaszín álmokat,
a sakktáblán a fehér fehér, a fekete fekete marad,
s én csak téblábolok e fekete-fehér mezőben,
romba dőlt bástyám ormán harlekin-mezben.
Amikor a futár hozta a fekete hírt,
sokkos sakkot kaptam. Varázsital, elixír?
Semmi, semmi nem segített már,
fekete éjszakában a fehéren vörös vér folydogált.
Mert a fehér és fekete az élet két meghatározó színe,
olyan, mintha az ember égen és földön lenne,
néha közberikolt a Nap sárga ereje s a fák üde zöldje,
fürödni felhők fehérjében, szivárványos kékben,
s ébredni sötét veremben, fekete mélységben...
Aztán a Kaszás egyszer halkan odasúgja: matt,
az óra lecsap, s az életnek hirtelen vége szakad...

50.

Ősz

Csendesen szemerkél,
néha lehull egy-egy levél,
van a fán még ezer is tán`,
szunyókálnak faág ágyán...
- Könnyezel? Ó, ne tedd!
Nem az elmúlás még ez!
Csak a szele megérintett,
őszi szellő játszik veled...
Nézd csak, amint a vadrózsa
piros csipke-szeme rád kacsint,
a fel-felbukó nap
mosollyal visszaint.
S a rezgő nyárfa alatt
pajkos szél nyalja arcodat.
Az egynyáriak kókadtan hajolnak,
szirom-méhükben gyűjtik a magokat.
Szőlősorok között serény embersereg
az ünnepi vígságot most szedi meg,
s a fák, bokrok ezer színben pompáznak,
mielőtt lombjukat átadják az elmúlásnak.

Őszi eső mossa le
fatestüket,
s tavasszal tisztán ragyogva
újraszületnek.

2019. január 24., csütörtök

Verseim kötetbe- 31- 40.

31.

 Erőtlenül

Kályhám duruzsoló melegében
nézem az áttetsző üvegen át a lángokat,
egymásba fonódva tüzes táncot járnak,
majd lánglelkük füstként felszáll a kéményben.



Valahol messze jár már a képzeletem,
el,-valahová elvágyok innen,
nem tudom hová, csak elsuhannék csendben,
képzelődöm, hol lelném meg helyem.


Most itt heverészek háborítatlanul,
írhatnék valami szépet a havas télről,
de mire elkezdeném, hólé csorog a fenyőről,
s a fantázia haldokolva belémfúl..

32.

Szabadság
Haiku

szabad akkor vagy
mikor még semmit nem kell
mérlegre tenni


33.

 
Tavaszvárás

Gyötrő, sötét lucskos tél volt,
ámulva nézett le a Hold,
miért nem jégtől ragyog a tó,
s a földön sem csillog a hó?
Óh, szánkó húzó tél, hol vagy,
gyemekarcon sem virul fagy..
léptek tocsognak az avaron,
nincs jégvirág az ablakon,
csak ónos eső szemerkél,
csúszna már odébb a tél!
Lelkemben már itt a tavasz,
mámorosan rágondolok,
szikrázó napsütés fogadott,
a tér madárcsicsergéssel volt tele,
hajamba kapott a tavasz szele,
kis idő és itt lesz újra,
nagy öröm a téli búra

34.

.Messze
(Bátyámra emlékezve)

Emlékszel testvérem,
mikor a padon ültünk
ketten
s te mesét olvastál
nekem?
Úgy vártad ezt a
percet,
milyen boldog voltál,
mikor anyánk mondta,
lesz kistestvéred!
Én még járni sem tudtam,
te apró ostoroddal
verted a térgyed és
kérdezted:
-akkor jössz-e velem
játszani, vagy nem?
Azóta eltelt
egy élet,
a te mesédnek
vége lett,
a sors idegen földbe
temetett
csak emlék maradtál
és e kép,
melyet sirodra
tennék
de oly messze vagy
bátyám,
túl
az operencián


35.


ÁLMODTAM EGY ŐSZRŐL

Álmodtam egy olyan őszről
ahol a nyárutó vidáman integet,
aranyló sugarakkal szórja még a meleget
s vihar nem csavarja ki a fákat tőből.


Iskolába menet a gyerekek
csillogó szemekkel kézen fogva sietnek
s mosolyogva tétován visszaintenek
az őket kisérő büszke szülőknek.


Álmodtam egy olyan őszről,
ahol a szüretelő kádakban a lányok
vidáman tapossák a fürtöket, dalok
zengenek ajkukról a kies szőlő-vidékről.


Ahol a gazdák elégedetten szemlélik
izzasztó munkájuk gyümölcsét,
piacokon, boltokban az emberek jólesőn nézik
a szép magyar árút, oldva nehéz napok görcsét.


Álmodtam egy olyan őszről,
ahol az idős, megfáradt emberek
ligetekben a padokon ülnek,
homályos köd szitál levélhullató felhőkből.


Álmodtam egy szép őszről,
s mikor felébredtem, az álomképről
azt gondoltam, valóság is lehetne,
ha a békétlen szivekbe melegség költözne..



36.

 Ilyenek vagyunk.

Istenem, mi emberek
miért vagyunk ilyenek?
Adtál nekünk életet,
gyönyörű földet, napot
csillagokat, tengereket,
éltető folyókat,mindent
mi szem-szájnak ingere
és mi nem tudunk
mit kezdeni vele
elégedetlenek vagyunk,
méltatlankodunk és sírunk,
sose elég, amink van,
zöldebb a fű a szomszédban..
Van, aki télidőben
tengereken yachtozik,
homokos partokon
vidáman napozik,
míg mások gyűjtik
a száraz ágakat,
s korgó gyomrukba
falat nem akad.
Egyesek palotában élnek,
lépteiket kiséri ájtatos ének,
mások sárban és
homokban tengődnek,
hogy örülnének
fejük felett egy tetőnek!

Látod Isten, ilyen az ember!
Méltatlanság ellen szót emel.
Én bízom Benned Uram,
a mély hitem az én kutam,
onnan merítek naponta erőt,
bár válasz nem kaptam,
s a tartalom néha kiloccsan...


37.
   
ELVÁGYÓDÁS


Vágyom látni a virágos mezőket,
Hallgatni a harsány tücsökzenét,
Nézni virág és méh közös életét
S a göndörödő bárányfelhőket.


Vágyom bujdokolni erdők mélyén,
Kósza ágak közt botladozva menni,
Szarvasok hívó bőgését hallani,
Gombát keresni üde erdőszélén.


Elvágyom e zajos, vad világból
Halkan zúgó vizpartra, hol a nádból
Szellő süvíti suttogó hangodat..


Vágyom utánad mindig, mindenhol,
Hol a bágyadt csend és béke honol,
Hallani vélem szerelmes dalodat..
38.





MÁR MONDTAM

Már mondtam, hogy ne kiabálj
ha valami fáj!
A folyó is hangtalan, ha jön az aszály
és elapad,
elmúlik minden, mert az idő halad,
mély fájdalmak sebe a szívben marad.

Már mondtam, hogy ne kiabálj,
ha jön a viszály!
A hangos szó tüzet szít és lángot lövel,
mint a dagály
árad és hullámzó, parttalan tenger.
Már mondtam, hogy ne kiabálj,
ha bántanak!
Sértő, igaztalan szavakkal dobálnak
s amit mondanak
igaz is lehetne,raktározd lelkedbe,
gyűlölködésnek, haragnak szívedben nincs helye.

De azt még nem mondtam, hogy kiabálj
ha öröm ér!
Hogy tudja meg a világ, a boldogság
mennyit ér,
a hangos kacaj, nevetés, vidámság
minden bajra a legjobb orvosság!

De ha nevetni nincs kedved,
mosolyogj csendedben
 
39.
 
 Félálomban

Félálomban egy éjszakán,
-Liszt játszott a zongorán,
Az óra álmosan ketyegett,
Tik-tak, tik-tak,
A csend hangjai voltak,
Visszhangzottak.
Hirtelen az éjjeli sötétből,
Valahonnan a messzi térből
Kilépett egy homályos alak,
Kezében nyitott könyvet tartott,
Rám nézett és abban lapozgatott.
Mutatta a könyvet és benne a sorokat,
Rájöttem, kutatja hajdani múltamat..
A sorsom könyve volt kezében,
Sorok között sok kipontozott részben
Kérdőn nézett, magam sem értem,
Mi az, ami hiányzott?
Ködös képek a múltban..
Kérdésem lenne ezer,
De választ már nem kapok
Kitől kérdezhetnék, 
Már mind halott...
 
40.
 
 
  MAGAMNAK


ma, ezen a ragyogó
januári napon
a telhetetlen idő
mint perverz szerető
ismét kiharapott
belőlem egy darabot
s elmúlt életemből
vetett oda az
elmúlásnak egy falatot.
Rágós már ez a falat,
de az íze megmaradt
s bár az idő
egyre koptat
ráncokkal tölti ki
hajdan sima arcomat
mégse bánom
ha hasogat
mert élek, s ez a
legbiztosabb..
 
 
 




2019. január 21., hétfő

Verseim kötetbe 21-30

21.

Már nem érzem

már nem érezlek minden órában, percben,
már nem látlak menni az úton, a fényben,
már nem hallom hangod a lenge szélben,
már nem érzem illatod az éj sötétjében,
már nem beszélek magamban az egyedüllétben..
már régen nem lendítem vonat ablakából kezem feléd,
már régen nem tapossa lábam veled a kert gyepét,
s fiad arcát sem simogatom már, téged benne látva,
szívem sem zakatol már vergődve az esti homályba..



hogyan is tehetném mindezt, hiszen a részem lettél,
sejtjeimbe gubóztál, minden rezdülésed bennem él,
s csak akkor szűnsz majd meg létezni, ha minden elmúlt,
mert egy vérrög az erek útján becsukja a szív-kaput..

22.


Az élet

szerelemszálakból vágyakkal összekötött
csóva tüzében jöttünk a világra,
felnőttünk, s élünk a nagy világmezőn,
hajladozva jobbra-balra, előre-hátra,
kitéve süvöltő szelek kénye-kedvének,
magokat szórunk, melyek idővel beérnek...
s kit a villámcsapása nem döngöl a földbe,
learatja a kaszás, s köt egy nyaláb kévébe...
lélekladikkal evezünk egy soha nem látott
másik világba,
megpihenünk olykor egy-egy pandal áramába',
gyékényszőnyegen nesztelen lépkedve
elérkezünk a távoli égi mennyországba,
vagy a pokolba....ki tudja?

hozzám nem jött se ördög, se angyalka...

a szétszórt magokból majd termés lesz
és az örök körforgásban
ők is bejárják majd ezt az utat
- idő fogságában...


23.

Az én szabadságom

Olyan jó volt apám szájából hallani a szót
mikor utamra bocsátott:" szabad vagy,
védő szárnyaink alól elbocsátalak,
s tartsd mindig az igazhoz magad,
ne feledd, mától a magad ura vagy! "
A szabadság mámorában úsztam,
lelkemmel, mint a sas a kék ég alatt szálltam,
majd zabolátlan csikóként
rúgtam a végtelen puszta porát,
máskor kezemből röptettem a béke galambját..



De mindez csak álom volt, hisz a szabadság törékeny,
egy nagyon keskeny sáv az élet-ösvényen.


Éreztem, szabad csak akkor lehetek,
ha a jóról-rosszról magam dönthetek,
nem hazudok, s bátran kimondom azt, amit gondolok,
s ha senkinek tartanak, akkor is -valaki vagyok.
A szabadságért küzdeni kell, áldozni,
sokan életüket adták érte,
s nem érhették meg kérdezni maguktól: megérte?
De a szabadság, e szent érzés nem latolgatás tárgya,
dönteni kell a gátló korlátokat-nem hiába...


Sokszor le kell győzni önmagamat,
szabadságomnak a gyenge test is korlátokat szab..

24.

Melegszik a Föld


E téli hét végi napon
kocsimmal halkan suhanok
a gyér forgalmú úton
lámpám fénye vibrál előttem
a csillogó, nedves aszfalton
monoton csúszkál az ablaktörlő
mert egyre csak esik, esik az eső..
Melegszik a Föld..
Vajon a szívek is melegebbek lesznek?
Vagy marad üres szó a szeretet,
s néha az ember azt is bánja,
hogy megszületett..
Életünket szabályozzák rendeletek,
(gondolok erre, s máris csökkent a hőmérséklet)
élj így, meg úgy, tedd ezt, meg azt,
-mondják felül-
s hiába háborogsz legbelül..
Fagyos ez a világ,
akár hogy' is nézem,
Istenem, egy palacsintává lapult
macska az útszélen!
Ott távol, egy nedves padon
egy ember alszik a téren,
amott kóbor kutya bóklászik
éhesen a réten.
Melegszik a Föld,
nem is értem, miért
olyan hideg a tél,
hiszen se hó, se fagy,
csak az erre tévedt szél.
Csak a remény marad,
hogy tavaszra más lesz,
s szebbik arcát mutatja
a vátesz..Ámbár
"vulpes pilam mutat,
non mores"
(a róka megváltoztatja a szőrét,
de nem a természetét)
Te csak figyelj,óvatosan vezess!


25.

Az ígéret


Egyszer, ha majd elolvad a fehér hó,
s kocsiajtóban ott vársz az útmentén,
nekem tett ígérted elfeledvén,
hallod?- a fán most dalolja egy rigó.



Még hideg van, ereszalján lóg a szó,
jégcsapok tűhegyére dermedt cseppek,
ha rá süt a nap, aláhullik egy-egy,
s te elcsúszol rajta,-mondd, neked ez jó?


Túlcsordulók lennének az érzelmek?
Megőrülök, úgy bánt közömbösséged,
tetőről lezúduló hóáradat...


Talán nem lesz hamuvá az ígéret,
de lehet, hogy elporlad az út mellett,
nem akarom már hallani hangodat...

26.

Ne f élj

Ne félj, ha süvitenek a szelek
Égig érő hegyek fehér csúcsain
Délceg bércek dicső, büszke ormain
Uralkodni vágyó felhőket űznek.
Ne félj, ha fehér fényben fürdő réten
Róka kergeti a reszkető nyulat,
Patáikkal kaparják a havat
Szarvasok a kies erdőszélen.

Ne félj, ha hideg téli éjszakákon
Reccsen a padló, fény vibrál a falon,
Mert valaki akkor is ott van veled..

Ne félj, ha érzed, csak vagy a világon,
Téblábolsz céltalanul és vakon,
Mert van, aki vezet, fogja a kezed..

27.


Álmomban itt dereng

Homályos képed
álmomban itt dereng
halkan nyűszit
csahol, mint
pici eb, mondaná
mi fáj, de a hang
bent reked.
Ismerős nagyon
ez az agyzakatolás,
néha nincs is más.
Nyárfalevelek rezgése,
viharos szelek,
gyökerek tépése,
villám cikázás,
rozsdás szélkakas
csikorgás,
majd bágyadt csend,
csak a sziv húrja peng,
várom, az idő
betemet.

Érzem, van valaki,
szivemet közeliti,
halk hangja kisér
tépi az emlékeket,
de vérem nem enged,
marad a suhogás,
oktalan vágyakozás,
ideget őrlő vergődés,
hivó csend,
mely örökkön
körülleng..
28.
KARÁCSONYFA

Csitt! Hallod, hogy rezdül a fa ága?
Az angyalok csilingelnek rajta!
Itt lebegnek az ágak között,
látják, arcodra mosoly költözött.
Villognak kis lámpák fényei,
vidám tánccal lebegnek a fa diszei,
nézd azt a ragyogó gömböt,
hogy illegeti magát a tűlevelek közt.
Tükrében fürdenek piros szaloncukrok,
szerényen megbújnak a kicsi csillagok.

Csillagszóró szikrái ontják a fényt,
szeretetet szórnak és reményt,
érzed, ugye a meleget és szeretetet?
Jászolban fekszik a kisded, ki megszületett.

Ragyogjatok csillagok
Küldjetek fényt és meleget,
gyógyitsátok meg a sok beteget,
sugaratokból jusson mindenkinek,
szeretetet és boldogságot adj az embereknek,
magyaroknak, székelyeknek, külhonban élőknek
szegényeknek, hontalannak, állatoknak,
hogy a sok-sok nép békében éljen a világon,
legyen minden napunk karácsony!
29.
 
Egy pillanat

Újra beszökött az este,
ma láttalak egy percre..
Kérdőn csodálkozó pillantásod
kicsit torzzá tette arcvonásod,
s én hirtelen e furcsa pillanatban
meglepődtem magamon magamban,
mert idegenként néztem rád,
nem volt már bennem semmi vád.
S mint őszi fáról lehulló sárga levél,
melyet tovább sodor az enyhe szél,
oly közömbösen mentem el előtted,
mintha nem is találkoztam volna veled..
30.
Téli naplemente
Ragyog a nap a hó felszinén,
A kristályok visszaverik a fényt,
Mint millió kis tündér ragyognak,
A tört sugarak derűt fakasztanak.

Félreteszem a gondokat és bánatot,
Magamba szivom a havas, téli világot,
Madaraim csipegetnek az ablakban,
Repdesve hancúroznak a hóban.

A hóval fedett utak elnyelik a zajokat,
Súlyos fehér lepel boritja az ágakat,
Örökzöldek csillogó jégtükrén
Jégtündérek suhannak könnyedén.

Az égen narancsfénnyel közeleg az alkonyat,
Hideg szellő rázza pajkosan a lombokat,
S mint az ember, mikor búcsúzóul csókot ad,
Letűnő sugaraival enyhén végig simit a nap.

2019. január 19., szombat

Verseim-kötetbe, 11-20

11.

Én még tudok örülni

Én még tudok örülni minden jónak,
Termőföld szagának és langy esőnek,
Újraéledő virágzó mezőnek,
A fáknak, ha tavasszal virágoznak.


Örülök a napnak, amely rám ragyog,
Az esti alkonyatnak és felhőknek,
Az éji álmoknak,mikor eljőnek,
Mindennek,mit a természettől kapok.

Bár az élet olykor nagyon nehéz,
Keservből és búból kijut nem kevés,
Örülök és a pillanatnak élek.

Ha majd eltávozom e kies földről,
Boldogan lenézek odaföntről,
Mert tudom,hogy egyszer még visszatérek.

12.

Egy nap

hideget prüszkölt a reggel,
amikor fázósan felébredtem,
s a neszre öreg kutyám lihegve
szaladt hozzám, sántított,
talán az égi berekben
szarvast üldözött veszetten...
a hajnal percei elperegtek,
mint kezemből a tóparti homokszemek,

fenyő alatt feketerigó kapirgált étket,
taposom az éjjel lehullt hópelyheket,
faodujába bújt egy riadt evet...
s ím, a tél lehúzza a ködfátylat,
az alkonyi tűz már a fákon árad,
oly gyorsan elsuhant a nappal,
beszökött az este, csillagokkal,
kutyám élesen a Holdra vonyít,
eltelt az életemből egy nap megint...


13.

HA ELVESZTLEK

Hogyha elvesztlek, no mondd,
árnyékom nélkül hogyan élhetek,
mely sötét foltként ott lebeg
egybefonódva, símogatva a betont?
 

Hogyha elvesztlek, ki fogja a forró nyárban
hideg vízzel fröcskölni a vágyam,
s mikor a fagyos tél bekúszik a szobába,
egymagamban hogyan szítok tüzet a kályhába?
 

"Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy aludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?"
 

Hogyan telepszik rád az orgonaillat,
ha nem vagy mellettem, mikor ülök a fa alatt,
ki mondja meg, fel mit vegyek,
s látni elismeréssel csillogó szemed?


Hogyha elvesztlek, tovább gyötör életem,
de miért?-mondd, ha hiányzik másik felem...

/ Az idézet Rainer Maria Rilke: Altató c. verséből való/

14.

Nem akarok már

Nem akarok már nagy dolgokat tenni.
Miért, kinek? Elég csak lenni, élvezni
a szürke napok adta apró örömeket,
átugrani az utamba kerülő rögöket,
s az idő tépte szöveteket összefércelni,
hogy kis időmben még tudjak a szépre emlékezni.
Nekem már elég, ha téli estén ropog a tűz a kályhában,
s ablakból kinézve csillog a hold fénye a tiszta hóban.
Nem érdekel már a zajos, bűnös világ,
az, hogy ki kire és miért oly haragosan kiált...
Én már nem várok semmit az élettől,
de adok, ha kérnek - kicsit a kicsiből.
Az élet nekem már nagy meglepetést nem tartogat,
tapasztalatokat szereztem a hosszú évek alatt.
Nem akarok már nagy dolgokat tenni,
csak nyugalomban, békében este lefeküdni,
s éjjelente átélni a meg nem valósult álmokat,
látni pirkadatkor redőny résein át a beszökő sugarakat.
Csendesen csordogáló patak legyen az életem,
melyet befogad majd a nem oly távoli végtelen..

15.
.
Jegenyesoron

Kihalt a táj a jegenyesor mentén,
kis hóbuckák pihennek az út szélén,
károgó varjak repülnek felettük,
fák susogó csendjét megtöri röptük.
Egy ember sétál a jegenyék alatt
a városban valami dolga akadt,
visszafelé jövet széllel szembenéz,
alakja a fehér szitáló ködbe vész.
Vajon ki várja, gyermeke, családja,
vagy csak sétál, bele a nagyvilágba ?
Mert mindannyian tartunk valamerre,
néha céltalanul, csak úgy, merengve..
Esteledik már e télvégi napon,
mögötte megyek a jegenyesoron.
16.

A TŰZ

Szikra lobban, lángok nyaldossák a falakat,
izzó parázs, füst űzi erdőkben a vadakat,
s mint az égő, száguldó csóva, robban,
öl, pusztít, de teremt a kohóban,
virág a vázában s a freskóban,-tűzvirág.


Tűz a költő szemében, vibrál, lobog,
lelket éget, melyet szavakkal olt,
s miközben szép, új világról álmodik,
lángoló szive vörös vére
pirosra festi a fehér papirlapot...
Tűz a zongorista kezében, amint játszik,
s virtuózan üti a billentyűket,
izzik a hegedű húrjain a vonó,
jajongva sír, vagy lágyan simogató,
s a hamvadó parázs lassan kialszik.
17.
  Mondd ki

Már kilincsen volt a kezem,
mikor a húgom hirtelen
rámnézett s mondta:"szeretlek".
Én hallgattam, mert nem tudtam,
neki nem lesz többé holnap...

A szeretet az egyetlen
meleg sugár az életben,
mely világít a sötétben,
összeköti a szíveket,
olvasztja a lélek-jeget.

Nem kell, hogy te is szeress,
csak tél hidegében tüzemnél
melegedj, mert a szeretet
egy megfoghatatlan érzet,
láng, élted végéig éghet.
Mondd ki bátran a legszebb szót,
rózsa is áraszt illatot,
nem zárja a szírmok közé...
A szeretet mindig csak ad,
tűz, mely lángjával símogat.
 18.
 A VIHAR

Baljóslatú sötétség, -vihar készül,
égi magasságban felhőkatonák sorakoznak,
villám-petárdákkal, dörgő robajjal hadakoznak,
verítékcseppjeik esőként alázuhannak,
áldást vagy átkot szórva a drága földre.


Szelek tépik a fákat, bokrokat,
hatalmas hullámokban fodrozódik a tó vize,
játékként dobálják, törik a csónakokat,
tépik a tetőt, szélkorbáccsal üldözik a menekülőt.
Miért oly haragos? Hisz nem is gondolat..
Mert a gondolat lehet ily viharos,
az emberi lélek zavaros útvesztőiben,
mikor a gonoszság, értetlenség összezúzza az álmokat,
s tépi, cibálja a bensőt, mint vihar a fákat,
s az esőcseppek keserű könnyként végigszántják az ajkat.
19.

Szögre akasztott bakancs

Észre sem vettem, folyton csak mentem,
s közben az idő elszállt felettem,
feküdtem völgyben, megmásztam hegyeket,
néztem a csúcsokon tekergő fellegeket.

Elmerültem olykor nyakig a sárban,
megkapaszkodtam egy vékony hajszálban,
küzdöttem mindig szívvel, reménnyel,
de a célomat soha nem adtam fel.
Ha sors kergetett, szedtem a lábam,
részem volt ámulni sok-sok csodában,
mélyen érintett mások szenvedése,
s e gépies kor tehetetlensége.
Elfáradtam.Elnyűtt bakancsomat
a lét meredek falára akasztottam,
az idő majd lemossa róla a port,
mely rárakodott, mikor egy senki
zarándokolt.
20.

MENNED KELL

Vándor, ki ott ülsz az útmenti fa alatt,
kezeddel hátrasimítod arcodba hulló hajadat,
töprengve a világ dolgán, -múlton, jelenen, jövendőn,
nézed, amint a felkelő nap a hegyek mögül előjön.
Pihenned kellene, ülnöd merengve,
de sebzett lábaiddal felállsz remegve,
kínlódva vonszolod magad, nyeled az út porát,
lelked nem nyugszik, menned kell tovább..

Mert olyan messze és távolra vezet még utad,
míg egyszer e világon megtalálod önmagad..

2019. január 18., péntek

Verseim,- kötetbe 1-10

1.

Kilincsre tetted a kezed


Toporogsz még az ajtó előtt,
kilincsre tetted a kezed,
odabent vár valaki, tudod,
jól gondold meg, belépsz-e,
mert ha majd távozol, szíved
egy kis darabja itt marad,
s tört szívvel élni nehéz lesz,
megváltozik majd egész léted...
Még nem nyomtad le a kilincset,
van visszaút, megfordulhatsz,
de a kétely benned marad,
mi lett volna, ha... s a választ
már nem tudhatod meg soha,
elszállt az idő egy pillanata.
  • 2.

Elrejtettelek

Elrejtettelek fuldokló nyár lanyhuló melegébe,
hogy megtaláljalak az őszi fák lehulló levelébe`,
elrejtettelek esti csillag izzó tűztestébe,
hogy megtaláljalak a reggeli harmat áttetsző gyöngyébe`,
arcodat faragtam kőkemény sziklára,
s öreg fa idő marcangolta kéreg-ráncaira.
Úgy elrejtettelek, hogy senki ne tudja, hol vagy,
a mindenhol és minden nekem nyomot hagy.
Mégsem talállak sehol, csak egy helyen,
utánad vágyakozó, szomorú szívemben...

 3.

SZERETEM

Szeretem nézni a tó tiszta tükrét
Napnyugtakor, vörös ragyogásban,
Amint szerelmesen egybeolvad
A ráhanyatló sötét arcú éggel.
Néha sirályok sikolya hallatszik
Vagy a vizfelszin csobbanása,
Amikor virgonc kishalak ugrálnak,
Majd alámerülnek a tó homályába.


Szeretem nézni a ringó mezőt,
Melyet lágy szellő simogat,
Bóditó illatát mélyen beszivni,
Megbújni a magas fű alatt.
Látni kergetőző mezei nyulakat,
Erdő szélén gombázni,
Zümmögő méhek munkáját figyelni,
Hazatérni esti szürkületben.

Szeretek sétálni árnyas parkokban,
Megállni egy-egy virágágynál,
Csodálni a szinpompás jázminokat,
Lesni szerelmesek csókjait,
A meghitten sétáló idős párt,
Szemükből ősi nyugalom sugárzik
Túl idők viharain, még most is
Egymás kezét fogják

Szeretem a kérges kezű parasztot,
Tenyerüket kemény munka barázdálta,
A kőművest, ki házakat épit,
Bányászt, munkást, szerelőt.
Zene szárnyain repülni,
Verseket olvasni tépelődni.
Szeretem a világot és embereket
Igy együtt, egyszerűen..

 4.

Morajló hullámok


némasággal merül
lélek tengerébe
a meztelen múlt
-morajló hullámok
időtlen zuhanásban-
s elpihen valahol
lent a mély homályban
az ártatlanság
lángoló tüze
elmúlt, kiégett
csak emlékfoszlányok
tépik még a
némaság ködét
olykor elvétve még
tűszúrásként hatol
egy-egy kép a szívbe
s mint a kiserkent vér
cseppenként lecsorog
eltűnik a mindenségbe
nyomában már
csak a bánat marad
veled együtt egyszer
az is elapad..


5.

Legyen béke


Tavasszal, mikor rügyeztek a fák,
Bársonyos fűvön sétáltunk napsütésben
Virágillattal teli levegőben
Rózsaszin almaszirmokat szórtál rám.


Szép volt az élet, ábrándoztunk,
Világi bűnök nem érintettek,
Hittük, nem csalnak a messzeségek,
S életünk végéig tart közös utunk..

Most sötét utcán egyedül sétálok
Emlékeim követnek, mint árnyékok,
Ott táncolnak a fényes köveken.

Tovatűntek a rózsaszín álmok,
Tört életemben mást már nem kívánok,
Legyen meleg béke a szívemben.
6.

Nem mondtad nekem

Bjutiful - mondattad velem
már vagy tízszer,
s én fáradtan rebegtem,
dacoskodott bennem a kényszer,
homlokod haragosan megrándult,
nekem folyt a könnyem,
miért oly fontos ez,
akkor még nem értettem...
Szeretlek, lányom,
- bárcsak te mondtad volna,
csak egyetlenegyszer,
de a szó ott repült Brooklyn utcáin
a szeméttel...
Tudom én, az életed is értünk adtad volna,
mikor beteg voltam, szaladtál az orvoshoz,
vittél a karodban,
simogatott a tekinteted, ha jót tettem,
s fricskát nyomtál a fejemre,
vigasztaltál, mikor csalódtam a szerelembe`.
Mégis oly magányos voltál,
mint a falkától elűzött farkas,
ma már tudom, a kor tett azzá,
- nem lesz baj, ha hallgatsz.
Te is a szülőktől örökölted a zárkózott csendet,
kik verejtékkel öntözték,
s csak az áldott földnek mondták: szeretlek.
Utolsó leveledben, amit a kórházban
angolul írtál, az állt: "the life is beautiful",
s néha, ha olvasom,
a lelkemben még ma is harc dúl...

Bárcsak egyszer is
mondtam volna neked, apám,
hogy mennyire szeretlek,
de az örökölt gének mindig elnyomták
a hangos érzelmeket...

 7.

Mi a szerelem

Óh, a szerelem nem más,
mint vadvirág a dús réteken,
hol az illatos fűben henteregsz,
lázasan csókolsz és ölelsz,
ahogyan méh csókolja a virágkelyhet.
Szerelem a meghitt csend,
amint a bíbor alkonyban karolod vállamat,
megigézve nézzük a Holdat és a csillagokat,
lelkünk ott barangol a Mindenségben,
s akkor ott azt érezzük, örök együttlétben...
Szerelem a testi-lelki vágy és féltés,
az elveszítés félelme, hidegrázás, reszketés.
Szerelem, mikor a szem sugározza
a ki nem mondott szavakat,
s szaruhártyádon látom az arcomat.
Szerelem, mikor sírsz, ha engem
fájdalom jár át,
s hogy ez elmúljon,
mindened odaadnád...
Szerelem az, ha már nem vagy, elmentél,
de minden gondolatban az emléked él.

Óh, a szerelem nem más,
mint egy megfejthetetlen, gyötrő érzet,
legyen fájdalmas vagy gyönyörűséges.
Olyan, mint maga az élet.

 8.

Nagy a vétkem


Nagy az én vétkem, Uram!
Mert barkácsolt szavakkal
káromoltam a létet!
Tudom, hogy ez nagy vétek,
de oly nehéz az élet!
Sok vágyam semmivé lett,
testem, lelkem kiégett..
De álmaim még vannak,
örülök a holnapnak,
kezdem mindig előről,
míg a daráló felőről..
 9.

Halkuló zene

Már olyan vagy nekem,
mint egy halkuló zene,
lelkemben még
rezegnek a hangok,
de a fortisszimó
régen elhallgatott.
Lágy szimfónia lettél,
szívem még pengeti
hegedű húrjait,
s amikor a hárfa szól,
mintha öledben
kucorognék megint.
Karjaimmal ölellek
fuvola hangjaira,
klarinét nevetve
suttogja fülembe
pajzán huncutságod.

S most szemem
mered a semmibe,
maradt nekem
a halkuló zene,
néha még az ütősök
verik a dobokat,
remegek, és kutatom,
keresem az okokat.
S mint ahogyan
lágy zenére
patak vize folydogál,
az utolsó taktusoknál
könnyem csendesen
csordogál.
 10.

Családfa

Szaladnak az évek,
Lassan végére érek,
Tudni szeretném, ki vagyok,
Honnan jöttem, kutatok.
Sokszor magamat kérdezem,
Van-e értelme, hogy létezem?
A családfámat nézegetve
Rámutatok egy névre,
B. Károly, élt ezerötszázhetvenben,
Számolgatom, hányadik ükapám volt,
De olyan messze már a múlt,
Csak azt tudom,
A vére bennem van...
Talán egyszer majd egy utód
Ugyanígy bök majd a nevemre,
Hát ő meg ki volt? - Kérdezi majd
Csodálkozva, merengve.
Honnan tudhatná szegény,
Ki volt e hajdani lény,
Mikor magam sem tudom,
Ki vagyok, egyre csak találgatok,
Semmi nyomot nem hagyok,
A milliárdból csak egy vagyok...
Kit érdekel szerény létem,
Hogy építek-e vagy rombolok,
Igazat mondok vagy hazudok,
Van - hitem, mit tudok?
De mindenki meghal egyszer,
Feledésbe merül az évekkel.

Nekem az élet lényege, hogy vagyok,
Még látom a felhőket és napot,
Mely mögött talán ott vannak
A rokonok
És Te,
Beleolvadva a Mindenségbe.
Bárhogy is lesz, érzem,
Rajta leszek a családfán
A sok között egy levélen.


 

2019. január 17., csütörtök

Az ígéret



Egyszer, ha majd elolvad a fehér hó,
s kocsiajtóban ott vársz az útmentén,
nekem tett ígérted elfeledvén,
hallod?- a fán most dalolja egy rigó.



Még hideg van, ereszalján lóg a szó,
jégcsapok tűhegyére dermedt cseppek,
ha rá süt a nap, aláhullik egy-egy,
s te elcsúszol rajta,-mondd, neked ez jó?


Túlcsordulók lennének az érzelmek?
Megőrülök, úgy bánt közömbösséged,
tetőről lezúduló hóáradat...


Talán nem lesz hamuvá az ígéret,
de lehet, hogy elporlad az út mellett,
nem akarom már hallani hangodat...
/BI/
Kép: Net
2019.01.17.

2019. január 8., kedd

a kalász és a kenyér

/ játékra /
megadott szavak: égszinkék, búzamező, esélytelen, aranyló, ölelés

néha még emlékképeim között
látom öregapámat
amint az aranyló búzamezőn
kezében forgat egy kalászt
égszinkék szemével mosolyog
kérges kezével végigsimítja
mint ékköves a gyémántot...
öreganyám dagasztja a kenyértésztát
kékfestő kötényén a fehér minták
a lisztfoltokkal bárányfelhőt játszanak
szakajtó ölelelésében dagad a tészta
-a jó kovásztól esélytelen a kudarcra-
megkelve, formálva kerül a sütőlapátra
s onnan a kemence izzó poklába
de nem, nem, a kiillanó illat
mennyet sejtet
s mi, gyerekek szinte faljuk
a frissen sült, falusi kenyeret..
/BI/

Kép: Net
.

2019. január 5., szombat

A POET.HU étékelése a 2018-ban közölt verseimmel kapcsolatosan

Véget ért a 2018-as év, és ebből az apropóból szeretnénk néhány érdekes statisztikai adattal meglepni téged.
2018-ban egy-egy szerzőnek átlagosan 7 verse jelent meg a www.poet.hu cím alatt. Tőled 27 verset publikáltunk az év során, ami jóval meghaladja az átlagot. Ez azt jelenti, hogy nagyjából 13.5 naponta került fel tőled vers a Poetre. Igazán termékeny vagy, csak így tovább!
A 2018-ban publikált verseidet összesen 2805 alkalommal tekintették meg látogatóink, ezzel pedig az év legolvasottabb szerzőinek felső 20%-ába tartozol. Gratulálunk! Húsvét című versed volt a legnézettebb 198 megjelenéssel (egy-egy alkotást átlagosan 187-en szoktak megtekinteni).
176 alkalommal voltak olyan hatásosak soraid, hogy az olvasók kedvencnek jelöljék őket. Révedezés című versed volt a legnépszerűbb 11 kedvencnek jelöléssel. Ez a versed az idén publikált művek több mint felénél sikeresebb volt!
285 hozzászólással is gazdagodtak a verseid az év folyamán. E tekintetben Nemcsak emlék című versed vitte a pálmát 20 hozzászólással.
Ha szeretnéd, hogy 2019-ben még többen olvassák műveidet, érdemes megfontolnod a Poet.hu GyIK-jában leírtakat.
Mint minden évben, idén is publikussá tettük az oldalunk statisztikáit. Ha pedig még nem követsz minket, várunk téged a Poet.hu Facebook oldalán, és a Poet Facebook közösségében, vagy követhetsz minket akár levélben is!
Köszönjük, hogy megosztottad velünk a verseidet, és ihletben gazdag új évet kívánunk!
poet.hu
Versek - Adj hozzá te is, és gyűjtsd a kedvenceidet!

Születésnap


 
188 ismerősöd írt az idővonaladra a születésnapod alkalmából.
Bartha Ilona fényképe.
Bartha Ilona
  • Sajószöged
  •  
  •  
    Köszönet
    Ezúton is szeretném köszönetemet kifejezni mindazoknak, akik születésnapomon felköszöntöttek. Igazi meglepetés és öröm volt számomra a mai nap. Egyrészt azért, mert 1-2 év óta már sehol nem jegyzem a születési dátumomat, arra gondolva, hogy idősebb korban az ember már legszívesebben elfelejtené, ennek ellenére olyan sokan gondoltatok rám.
    Tudjátok, ha az ember öregszik, már minden baja előjön. Itt fáj, ott fáj, Uram bocsá' elfelejt dolgokat, kétszer annyi idő alatt csinálja meg azt a munkát, amit korábban szinte észre sem vett és már elkészült vele.Mindezt nem panaszként írom, adja Isten, Nektek is legyen módotok a sors kegyelméből megtapasztalni.
    Mégis: érdekes, néha magam csodálkozom a legjobban , hogy már ebben a szép korban vagyok. Ugyanis a testi bajokat leszámítva mintha ugyan olyan lennék, mint fiatal koromban. A humoros dolgokon hagosan és szívből kacagok, a fájdalmas esetek éppúgy megviselnek, mint régen.Sőt, az idő jóvoltából rámrakódott tapasztalatoknak köszönhetően még kiegyensúlyozottabb,nyugodtabb lettem.
    Ma felhívott egy barátnőm és az előbbi dolgokról beszélgettünk. Akkor magyarázatként a következőket mondta, amit Kóbor János említett egy interjúban: az előbbiekben leírtak azért vannak így, mert "egy idő után a test és a lélek különválik".Ezt eddig is sejtettem, hiszen sokat hallottam, hogy a lélek nem öregszik, de ilyen módon megfogalmazva még nem hallottam. Még mondja valaki, hogy az ember nem tanul a sírig!
    Mégegyszer mindenkinek köszönöm!
    Köszönöm a FACEBOOKNAK!