ahogyan váratlan vendég a kapuban,
egy év eltelt, úgy várta e szép napot,
s egy tétova, tört sugárral bekopogott.
A tél álmos hóvirágszemét kinyitotta,
odázta volna még a távozást, maradna,
fűtött szobában élvezte kályha melegét,
az eresz is csorgatta jégcsapok könnyét.
Föld vágyakozó sóhaja rezdül a légben,
mocorognak a magok a lenti sötétben,
reggeleken még ködös homályba bújnak a fák,
de ni csak, amott egy rönk siratja tavaszi álmát...
Ne tétovázz, várunk már, gyere tavasz,
vetné már a magokat langy földbe a paraszt,
én is azzá lettem, s nézném már nagyon,
hogy rügyek fakadnak és a nap átlép a fagyon...
Bartha Ilona
Kép: saját
