2015. július 26., vasárnap

ÉRTÉKELÉS KKK. 30. JÁTÉK

Kedves Csoporttagok!

Először is szeretnék köszönetet mondani, hogy ebben az embert-próbáló hőségben megtiszteltetek írásaitokkal és részvettetek a játékban. Magamról tudom, milyen nehéz ilyen körülmények között koncentrálni, néha még egy toll is mázsás súlynak tűnik.
Többször elolvastam a verseket és bevallom őszintén, nem tudtam dönteni.Tettem is egy javaslatot, mondván, mindenki megérdemelné az első helyet,-no, nem az én jóságomnak köszönhetően,-aztán valakit kiválasztok, aki továbbviszi a játékot. De igaza van Jutkának,hiszen mindenki megérdemli a részletes értékelést, így hát marad minden a régiben.
Lássunk hozzá:

Ibolya Fejes

SZOLGÁLAT 

 
Emlékszem sok hosszú forró évre,
március végén járt a naptár,
kertünk a ,,falú csoda,, kertje!
Salátánktól lett e-felhajtás!
Az egész kert friss, tányérnyi,
palántáktól borulva villogott!
Az, ki a Húsvétra valamit is adott
az, a sonka mellé salátát is rakott.
Anyám lelkes kertész lévén
több ezer-tő mi tulajdonát képezte,
De az árban mennyi munka van
senki soha meg nem kérdezte!
Így az én hajnalaim és az estéim
vizes-vödrök között folyt
s a víz húzása, szállítása
az idegeimen táncolt.
Nem tudtam időben, eleget hordani
ezért bármennyit tettem,
érte dicséretet, vagy csak jó szót
soha nem is szereztem!
Végül elkelt a sok saláta,
kezdődött a répa vetés, kukorica,
cékla paradicsom , bab,
uborka és egyéb ültetés.
A vízhordás kötelező, fáradt sorát
csak a hóhullás zúzta szét!
Szegény anyám kerti ,,szerelme,,
fájdalmasan nehéz szeretet
volt, hisz nem bírta ,,pechamakere,,
a vödör vizet emelni!
Ezért kellett egész évben
ki helyette fogja és viszi.
Úgy utáltam ezt a hajszát!
Hajnalban, álmosan hordani,
este fáradtan, szúnyogok hadától
véresre csipkedve végezni!
Ma is van kertem elég nagy!
A slagból locsolni élvezet,
s ha eszembe jut a sok hajcihő,
feledném emlékét az egésznek!


Kedves Ibolya, végtelenül meghatott a versed, annyira, hogy még meg is könnyeztem. Maradéktalan őszinteséggel tártad fel a gyerekkorodat megkeserítő kemény munkát, a megélhetésért folytatott küzdelmet, s ezt csak az tudja igazán átérezni, akinek hasonlóban volt része. A gyermekkor az az időszak, amely egész életünkre kihatással van, bizonyítja ez a versed is.együttéreztem Veled és szeretettel gratulálok!


Kohut Katalin: Emlék

Eltettem az írásaidat örök emlékül magamnak;

Te irtózattal szabadultál hagyatékomtól egy pillanat alatt.
Már nem fáj az engem törlő mozdulatod,
bár számtalanszor magam elé idéztem.
Elképzelem semmit sem értő arcodat, szemedet.
Örök lakója leszel szívemnek, más nem foglalhatja el helyed.
Nincsenek közös élményeink, cinkos pillantásunk,
a gyönyörűségtől száműzve vannak emlékeid rólam.
Annyi apró sérelem és ellenkezés, vád kiáltott bennem.
A szeretés jól tudom, elfedi a hibákat, az őszinte szó
mégis erős kőfalként gátat emelt közibénk.
Nem lehet visszapörgetni az időt, a történéseket.
A terhemet letetted, ráesett a közöny, a feledés.
Szeretném kiszínezni a múlt lapjait, leplezésemet,
hogy széppé varázsoljam az együtt töltött éveket.
Emlékeddel élek, még mindig Te vagy az erőm.
Tavaly megvettem a zöld ruhát, rólad neveztem el,
júniusban találkozni szerettem volna Veled benne.
Azt gondoltam, illetve áltattam magam: végre szabadulok,
mert Te csak a szépséget és emberséget érdemled.
Szeretlek, szeretnék egyszer szemeddel szemezni,
s nézésedtől a világommal végleg békét kötni.
Szólj nyugtató szavakkal és enyhítsd háborgó lelkemet!


Drága Kati! A versedet olvasva jöttem rá igazán-nem akarom magam dícsérni- milyen jó témát választottam. Mert megéreztem, hogy őszinte és mélyérzésű embereknél,-mint amilyenek Ti vagytok,-az emlékek nem hazudnak! Fájnak, marnak és talán jó is olykor kiírni magunkból. Katikám, le a kalappal, mert egy fájó, égető, nem teljesen viszonzott szerelem emléke is lehet maradandó és megbecsülendő, amit nemhogy kitörölnél az elmékeidből, de még így, fájón is megbékélsz, remélsz! Nagyon szép verset írtál, őszintén gratulálok!


  • Jutka Andrásné Zvolenszki Jó szagú emlékeim

    Valahol, ott bent mélyen

    szenderegve lapulnak,
    egymásra préselődve,
    mint évgyűrűk a fákon,
    várnak...
    Mikor jön a pillanat...
    a lopakodó csend.
    Amikor a jó szagú
    múlt emléke leng.

    Egy kislány...
    pöttyös szoknyában,
    kezében mezei csokor
    szemében fény dalol.
    Egy hang...
    száll a kéket sóhajtó
    felhők fölé, mielőtt
    elveszne az éterben,
    szívet melenget.
    Egy kéz...
    mely munkától eres,
    mégis számomra
    oly emlékezetes.

    Pillanatképek peregnek,
    múltfátylán sejlenek a mába,
    majd elnyeli őket,
    az éjszaka nyugodt méltósága.
    Jutkám, az egész versedből szinte sugárzik az a nyugodt méltóság, ami annyira jellemző Rád!Igen, ezt vártam, a "jószagú múlt emlékét", nem feledkezve meg a z érted  " munkától eres" kézről sem. Nagyon tetszett, mint vers is nagyon szép. Köszönet érte! 
     Erdődi Maya Csomag neked

    Ha neked csomagot készítenék

    elgondolnám, bele mit is tehetnék.

    Lenne benne ezer édes emlék,
    minden apróságban én magam lennék.
    Néhány fénykép-gondolat keretbe,
    mit, ha nézel megelevenedne.
    Ősszel írott, lepréselt levélkék,
    bármikor írott szerelmes versecskék.
    Lenne benne mozijegy darabka,
    mellyel felmehettünk a Titanikra.
    A bennünket simogató szél
    s a hangom, mely hozzád beszél.
    Csokorba szedve néhány édes érzés,
    bűvöletbe ejtő, mélyen szemedbe nézés.
    Megfoghatatlan, bűnbe rántó ölelés,
    a magamnak akaró Téged követelés.

    Benne lenne még sós ízű gyöngye szemeimnek
    s a gombócok, melyek a torkomban nőnek.
    Álmok melyek darabokra törnek,
    s a szívem, melyben újra rendeződnek...
    Nem tudom mekkora az örök szerelem,
    de azt is a csomagba teszem.
    Kedves Maya! Úgy emlékszem, egy játékban már egyszer értékeltelek és már akkor felfigyeltem arra, milyen egyszerűséggel és mégis nagyszerűséggel írod verseid! Mínt ezt is! Bár szabadvers, a rímek a helyükön vannak, van benne ritmus. De engem,-mint mindig, elsősorban a tartalom fog meg. Szinte soronként érzem, ahogy az apró kis mozzanatokból összeáll, kiteljesedik az életed. Mindannyunknak vannak -másnak jelentéktelennek tűnő,-de nekünk örök emléket képező tárgyak, mozdulatok, események, amelyeket elraktározunk, "álmok, melyek darabokra törnek, s a szívem, melyben újra rendeződnek..."  Nagyon szép, gratulálok! 
     Judith Timár Életcél

    Langy szellő tapad most az arcomhoz,

    s a perc, mi akkor még csak közénk állt,
    sután simul végleg szempillámhoz,
    könnycseppekben így reményt táplált.

    Emlék, amin tegnap agyagléptek,
    holnaptól lásd, már vörös pipacsok,
    jelzik létem legyőzhetetlennek,
    fájdalom nincs, csupán hiba-ok.

    Vörös fény csorog a hegykaréra,
    ahogy egy szív fájdalmától vérzik.
    Alkonyodik, s csendem magánszféra.
    Gúzsba szorul, így elenyészik.

    Életcél. Ez kellett nekem, látod?
    Tanít minden pillanat, erősít.
    Mikor hajnal hasad, kiég lángod,
    s a feledés biz' újraépít.
    Judit, nagyon tetszett a versed! A természethez simulva, szinte arra támoszkodva keresed és találod meg életed értelmét, "Tanít minden pillanat" -igen, a természet az, amely soha nem hazudik, amely áthidalja a fájdalmakat..Megtanít alkalmazkodni és a szabadságunkat megbecsülni...Köszönöm, nagyon szép, gratulálok!

    Ács Nagy Éva
    Csak te lettél szabad


    Emlék, hogy voltál egykor,
    hogy állt ott a fák közt egy kicsi ház,
    hol rohantam ölelő karjaidba,
    s nem vérzett a magány.

    Emlék, a zöldellő rét,
    hol pillangókat kergettem nevetve,
    dobozba téve eléd tettem,mint kincset,
    rám néztél, s elengedted őket.

    Emlék, hogy voltál nekem,
    de illatodat most is érzem bennem,
    a fák közé szaladva látlak,
    s ott boldogság kacag.

    Emlék , a sóhaj, a szívdobogás,
    a szenvedélyes álmodozásunk,
    a szabadság iránti vágyunk,
    s csak te lettél szabad!

    Emlék, hogy fénylik a szemed,
    melegséget sugárzó tested,
    de elfújta a szél a meghitt pillanatot,
    elkorhadt a remény.

    Emlék, hogy szólítottál nevemen,
    dalolt, csilingelt, oly szépen mondtad,
    de köd borítja el már az álmokat,
    hószínfátylamat feketévé változtattad!

    Emlék, bizsergő vágyam irántad,
    a szenvedély már meghalt rég,
    de az  emlék, az érzés a múlt,
    velem van, tudom, örökké!
    Évikém, régóta ismerlek, mindig örömmel olvasom verseiedet, melyeket átvilágítanak mély érzéseid és az a szépséges mód, ahogyan tálalod. Óh, mennyi emléke van az embernek , ahogyan végigvezettél a kicsi szülői háztól, a zöld réten át a szenvedélyig,majd az elmúlt szerelmen át a magányig! Az idő sajnos nem áll meg a felhőtlen ég alatt, de az emlék velünk marad! Köszönöm, Éva, nagyon szép vers! Gratulálok!

    Etela Dvorák a hársfaág
     
    emlékszem, konyha faláig ért
    a hársfaág, pár percnyire tőle

    lidérchomályban a mennyország,
    - mindent kimondunk -
    s ha mindent kimondanánk
    s átlátnánk a üveghegyen túlra,
    mi lenne a lélek játékával?
    piros nyár volt, pirkadatkor
    pacsirtadal lett csendem bölcsője,
    apám takarója szalmakazal,
    reggel felébred a miatyánk
    is, sejtfonálon szívem ringatom
    diófánk alatt nem mozdul a nyár
    Drága Etkám! Ha Téged olvaslak, midig elszorul a szívem! Istenem-mondogatom magamban,-csak egyszer tudnék így írni! De nem tudok, mert mint már annyit hangoztattam, a Te lelki-finomságodat, ahogyan azt kifejezed, én nem tudnám soha így tálalni, annyira egyedi vagy! "Sejtfonálon szívem ringatom diófánk alatt"-  hát tudnék én ilyet írni? Irigykedem, punktum! Puszillak és őszintén gratulálok, sok ilyen szépet még!

    Szóval akárhogy csűröm-csavarom, nem tudok választani. De kell!
    Tehát az én benyomásaim alaján:

    I. Ibolya Fejes: Szolgálat
    II. Etele Dvorák: A hársfaág
    III. Judith Timár: Életcél
    Különdíj: Kohut Katalin: Emlék

    Mégegyszer szeretettel gratulálok Mindenkinek, nézzétek el nekem, hogy verstanilag nem igazán elemeztem, de,-hogy némi önkritikával éljek, ahhoz nekem is jobban kellene értenem.

    B Ilona Tóthné

2015. július 23., csütörtök

A nagy szerelmek idején

/ Lentinó-szonett /

A nagy szerelmek idején
villogott felettünk az utcalámpa,
imbolygó fényében remegett térdem,
mint mögöttünk a kerítés rácsa.

Összekötött minket a szenvedély,
a titkolt csókok heves játéka,
eső nyaldosta hajamról a fény
a cseppeknek utat vágott arcodra...

Régen volt , elmúltak a nagy szerelmek,
az ódon kerítés is leomlott már,
téglái, mint vágyaink, összetörtek.

Az idő heves zivataraiban
elmosódtak a szép emlék-képek

nem gyullad fény az utcalámpában...

B Ilona Tótné
Kép: Net

2015. július 22., szerda

Csak egy kérdés

A reggeli harmatos kiszáradt füvet
tűnődő tétova léptem préseli.
Mit hoz a mai nap, csak a renyhe meleget?
A hőség testemből kicsalja
az izzadságcseppeket...
De majd ha jön az este
enyhül talán
s előbújik agyamból egy gondolatfoszlány:
a sokmillióéves földi asztalon
terítve volt minden szépség gazdagon,
buja erdők, virágos rétek, fehér telek,
s nyaranta túrázni mentek az emberek...
Most, e perzselő hőségtől mindenki
bujik, ahova lehet,
árnyékos helyeken
hűsitik a forró testet


Változik a Föld,-magamban mélán kérdem,
e sokk-hatást miért pont nekem kell
megérnem?

B Ilona Tóthné
Kép: Net

2015. július 21., kedd

A POFON

Vannak emlékek, amelyek soha nem halványulnak el, végig kísérik az életünket, gondolkodóba ejtenek, marnak, belénk ivódnak.

Másodikos, vagy harmadikos lehettem, mikor az osztályban a padok között sétálva a tanítónő elment mellettem és hirtelen lekent egy nagy pofont. Csak néztem, értetlenül, mert nem tudtam, miért kaptam. Ez volt életem első és utolsó pofonja. Később is sokszor eszembe jutott, ha valami igazságtalánság ért,-sőt magamban még szállóigét is csináltam belőle, mert ilyenkor azt mondogattam, no ez volt J-né pofonja,-mert ennek a pofonnak nem volt előzménye, talán keze ügyébe kerültem a tanítónőnek és rajtam vezette le a feszültségét. Akkoriban a körmös is "divat" volt, így különösebben az osztályban senkit nem botránkoztatott meg az én pofonom.
Persze otthon nem mertem elmondani, ismerve apám igazságérzetét, tudom, nem hagyta volna annyiban és az 5o-es években ez a tanítónő, de apám állásába is kerülhetett volna.

Óh, nem voltunk mi szent gyerekek, a három eleven, csintalan testvér sok borsot tört anyánk orra alá. De bármilyen fáradt is volt, soha nem törölt bennünket képen, ha már nagyon rosszak voltunk, a fenekünkre legyintett és olyankor lecsendesedtünk. Mint gyerekek is tisztában voltunk vele, hogy a legyintés jogos volt, ami nem kétséges, jobban fájt anyánknak, mint nekünk. Hamar elfelejtettük ezeket a fenyítéseket és kezdtük előről a rakoncátlankodást.
De a tanítónő pofonját egész életemben hurcoltam magamban, jó lett volna elfelejteni, kitörölni a memóriámból, semmivé varázsolni. Mégis, még mindig fáj, ha rágondolok...

Mindez onnan jutott ismét eszembe, hogy a barátnőm,-aki szintén nyugdíjas, kiváló pedagógus volt- írta, hogy a volt osztályának most lesz az 50 éves találkozója, nagyon készült rá, izgult, hogy a "gyerekeket" ennyi év után felismeri-e, hiszen annyira szerette őket, sok emléke kötődik hozzájuk és volt tanítványai is nagyon szerették őt.
A találkozó nagyon jól sikerült, nemhogy megismerte tanítványait, de mindegyikőjük felidézett egy-egy hozzájuk kapcsolódó történetet, mosolyogtak, nevettek, hálásak voltak a jótanácsokért, amit az életbe induláshoz tőle kaptak.Innen az ő szavaival folytatnám a történetet, remélem, nem haragszik meg érte.

"Soha nem tudhatja egy tanár, mikor, melyik gyerekben milyen nyomot hagy,
mire emlékszik  még 50 év után is.
Gyalog mentem, és indultam haza a virágaimat cipelve,  amikor elhúzott mellettem egy kocsi.
Megállt, visszatolatott, hazahozott.  P. Gy. és V. É. ültek benne.

 Már többször gondoltam rá,  hogy Gy.-től egyszer bocsánatot kérek,
hiszen  az egyik osztálytársuknál évente találkozunk, néha a könyvtárban és az utcán is,de
valahogy nem volt rá alkalmam.
Így kezdtem: Gy. emlékszel?-  én egyszer pofonvágtalak, talán éppen
50 évvel ezelőtt, amiért most elnézésedet kérem. " Igen emlékszem,
válaszolta,   de megérdemeltem ".
 Miskolctapolcán  voltam velük osztálykiránduláson, kb . 35 gyerekkel  fiukkal, lányokkal
egyedül, egy hétig. Elmondtam nekik, mi a veszélyes a barlangban, a
vízesésnél,  nem mászunk a diósgyőri várban a falakra mert leomolhatnak,
stb. Ez meg egy  letört faágon Lillafüreden átmászott a vízesés fölött.
Amikor megláttam, földbe gyökerezett a lábam, egy szó nem jött ki a
számon, csak bámultam a gyerekekkel együtt. Lezuhanhatott volna. Amikor
lejött, szó nélkül pofonvágtam.

 Ahogy  rám nézett akkor, a könnybe lábadt  ártatlan szemeivel, azt  soha nem felejtettem el.
 Most,  amikor a kapum elé értünk, mindketten kiszálltak a kocsiból,   átöleltek,
megpusziltak, úgy búcsúztak el.
Nagy kő esett le a szívemről, hogy bocsánatot kértem..."

Azt gondolom, történetemen nincs mit magyaráznom. Mindenki vonja le a számára megfelelő tanulságot.. 

Ilona B.T.

2015. július 20., hétfő

AZ ÉN CSENDEM

Csitt! -Nem hallod a csendet?
Itt lebeg köröttem szétfolyó magányom hajója,
szótlanul libeg, mert megrekedt
a lélek-berekben...
Csendem bennem cseng csendesen,
s hajnalonta, mikor a zajos éji álom
démonjai elsuhantak és felébredek,
örülök, mert érzem,
újra élek.
De a csend nem mindig hallgatag,
néha üvöltve támad s feszítí
belülről az ereket.
Türelem!-csittitgatom, más
ne hallja meg,
óvom, mert legyen nesztelen vagy
feszült,
az én csendem,-a sorsom nekem
hegedült...

B Ilona Tóthné

2015. július 19., vasárnap

A CSEND VIRÁGA

/Játék-Szókincstanya/

Magába fúló rezzenéstelen pillanat,
hőségburkot feszít a méla, álmos ábránd,
az ablakrésnyi fény meghúzódik szobám sarkán,
bárcsak megtörné valami a csend-hatalmat!

Hőség burkot feszít a méla, álmos ábránd,
a gyöngyvirág harangjai kezedből kihulltak,
s mint elszakadó nyaklánc gyöngyei, halkan koppantak
a lombos fák takarta liget árnyékos padján.

Az ablakrésnyi fény meghúzódik szobám sarkán,
s visszatükröződik kopott fénnyel szívem falára,
virágot fakaszt, s csend telepszik lángoló szírmára,
lassan elhamvad, csak a sós könny táplálja.

Bárcsak megtörné valami a a csend-hatalmat

óh, nem a külvilág harsány zaja, mely elnyomná hangodat,
vágyom elrebbenő érintésed s csendtörő zengő hangodat,
itt lennél velem, nem a kőszoborra futó borostyán alatt...

B Ilona Tóthné
Kép: Net


Hozzászólások
További 18 hozzászólás