Először is szeretnék köszönetet mondani, hogy ebben az embert-próbáló hőségben megtiszteltetek írásaitokkal és részvettetek a játékban. Magamról tudom, milyen nehéz ilyen körülmények között koncentrálni, néha még egy toll is mázsás súlynak tűnik.
Többször elolvastam a verseket és bevallom őszintén, nem tudtam dönteni.Tettem is egy javaslatot, mondván, mindenki megérdemelné az első helyet,-no, nem az én jóságomnak köszönhetően,-aztán valakit kiválasztok, aki továbbviszi a játékot. De igaza van Jutkának,hiszen mindenki megérdemli a részletes értékelést, így hát marad minden a régiben.
Lássunk hozzá:
Ibolya Fejes
SZOLGÁLAT
Emlékszem sok hosszú forró évre,
március végén járt a naptár,
kertünk a ,,falú csoda,, kertje!
Salátánktól lett e-felhajtás!
Az egész kert friss, tányérnyi,
palántáktól borulva villogott!
Az, ki a Húsvétra valamit is adott
az, a sonka mellé salátát is rakott.
Anyám lelkes kertész lévén
több ezer-tő mi tulajdonát képezte,
De az árban mennyi munka van
senki soha meg nem kérdezte!
Így az én hajnalaim és az estéim
vizes-vödrök között folyt
s a víz húzása, szállítása
az idegeimen táncolt.
Nem tudtam időben, eleget hordani
ezért bármennyit tettem,
érte dicséretet, vagy csak jó szót
soha nem is szereztem!
Végül elkelt a sok saláta,
kezdődött a répa vetés, kukorica,
cékla paradicsom , bab,
uborka és egyéb ültetés.
A vízhordás kötelező, fáradt sorát
csak a hóhullás zúzta szét!
Szegény anyám kerti ,,szerelme,,
fájdalmasan nehéz szeretet
volt, hisz nem bírta ,,pechamakere,,
a vödör vizet emelni!
Ezért kellett egész évben
ki helyette fogja és viszi.
Úgy utáltam ezt a hajszát!
Hajnalban, álmosan hordani,
este fáradtan, szúnyogok hadától
véresre csipkedve végezni!
Ma is van kertem elég nagy!
A slagból locsolni élvezet,
s ha eszembe jut a sok hajcihő,
feledném emlékét az egésznek!
Kedves Ibolya, végtelenül meghatott a versed, annyira, hogy még meg is könnyeztem. Maradéktalan őszinteséggel tártad fel a gyerekkorodat megkeserítő kemény munkát, a megélhetésért folytatott küzdelmet, s ezt csak az tudja igazán átérezni, akinek hasonlóban volt része. A gyermekkor az az időszak, amely egész életünkre kihatással van, bizonyítja ez a versed is.együttéreztem Veled és szeretettel gratulálok!
Kohut Katalin: Emlék
Eltettem az írásaidat örök emlékül magamnak;
Te irtózattal szabadultál hagyatékomtól egy pillanat alatt.
Már nem fáj az engem törlő mozdulatod,
bár számtalanszor magam elé idéztem.
Elképzelem semmit sem értő arcodat, szemedet.
Örök lakója leszel szívemnek, más nem foglalhatja el helyed.
Nincsenek közös élményeink, cinkos pillantásunk,
a gyönyörűségtől száműzve vannak emlékeid rólam.
Annyi apró sérelem és ellenkezés, vád kiáltott bennem.
A szeretés jól tudom, elfedi a hibákat, az őszinte szó
mégis erős kőfalként gátat emelt közibénk.
Nem lehet visszapörgetni az időt, a történéseket.
A terhemet letetted, ráesett a közöny, a feledés.
Szeretném kiszínezni a múlt lapjait, leplezésemet,
hogy széppé varázsoljam az együtt töltött éveket.
Emlékeddel élek, még mindig Te vagy az erőm.
Tavaly megvettem a zöld ruhát, rólad neveztem el,
júniusban találkozni szerettem volna Veled benne.
Azt gondoltam, illetve áltattam magam: végre szabadulok,
mert Te csak a szépséget és emberséget érdemled.
Szeretlek, szeretnék egyszer szemeddel szemezni,
s nézésedtől a világommal végleg békét kötni.
Szólj nyugtató szavakkal és enyhítsd háborgó lelkemet!
Drága Kati! A versedet olvasva jöttem rá igazán-nem akarom magam dícsérni- milyen jó témát választottam. Mert megéreztem, hogy őszinte és mélyérzésű embereknél,-mint amilyenek Ti vagytok,-az emlékek nem hazudnak! Fájnak, marnak és talán jó is olykor kiírni magunkból. Katikám, le a kalappal, mert egy fájó, égető, nem teljesen viszonzott szerelem emléke is lehet maradandó és megbecsülendő, amit nemhogy kitörölnél az elmékeidből, de még így, fájón is megbékélsz, remélsz! Nagyon szép verset írtál, őszintén gratulálok!
Jutka Andrásné Zvolenszki Jó szagú emlékeim
Valahol, ott bent mélyen
szenderegve lapulnak,
egymásra préselődve,
mint évgyűrűk a fákon,
várnak...
Mikor jön a pillanat...
a lopakodó csend.
Amikor a jó szagú
múlt emléke leng.
Egy kislány...
pöttyös szoknyában,
kezében mezei csokor
szemében fény dalol.
Egy hang...
száll a kéket sóhajtó
felhők fölé, mielőtt
elveszne az éterben,
szívet melenget.
Egy kéz...
mely munkától eres,
mégis számomra
oly emlékezetes.
Pillanatképek peregnek,
múltfátylán sejlenek a mába,
majd elnyeli őket,
az éjszaka nyugodt méltósága.
Valahol, ott bent mélyen
szenderegve lapulnak,
egymásra préselődve,
mint évgyűrűk a fákon,
várnak...
Mikor jön a pillanat...
a lopakodó csend.
Amikor a jó szagú
múlt emléke leng.
Egy kislány...
pöttyös szoknyában,
kezében mezei csokor
szemében fény dalol.
Egy hang...
száll a kéket sóhajtó
felhők fölé, mielőtt
elveszne az éterben,
szívet melenget.
Egy kéz...
mely munkától eres,
mégis számomra
oly emlékezetes.
Pillanatképek peregnek,
múltfátylán sejlenek a mába,
majd elnyeli őket,
az éjszaka nyugodt méltósága.
Jutkám, az egész versedből szinte sugárzik az a nyugodt méltóság, ami annyira jellemző Rád!Igen, ezt vártam, a "jószagú múlt emlékét", nem feledkezve meg a z érted " munkától eres" kézről sem. Nagyon tetszett, mint vers is nagyon szép. Köszönet érte!
Erdődi Maya Csomag neked
Ha neked csomagot készítenék
elgondolnám, bele mit is tehetnék.
Lenne benne ezer édes emlék,
minden apróságban én magam lennék.
Néhány fénykép-gondolat keretbe,
mit, ha nézel megelevenedne.
Ősszel írott, lepréselt levélkék,
bármikor írott szerelmes versecskék.
Lenne benne mozijegy darabka,
mellyel felmehettünk a Titanikra.
A bennünket simogató szél
s a hangom, mely hozzád beszél.
Csokorba szedve néhány édes érzés,
bűvöletbe ejtő, mélyen szemedbe nézés.
Megfoghatatlan, bűnbe rántó ölelés,
a magamnak akaró Téged követelés.
Benne lenne még sós ízű gyöngye szemeimnek
s a gombócok, melyek a torkomban nőnek.
Álmok melyek darabokra törnek,
s a szívem, melyben újra rendeződnek...
Nem tudom mekkora az örök szerelem,
de azt is a csomagba teszem.
Ha neked csomagot készítenék
elgondolnám, bele mit is tehetnék.
Lenne benne ezer édes emlék,
minden apróságban én magam lennék.
Néhány fénykép-gondolat keretbe,
mit, ha nézel megelevenedne.
Ősszel írott, lepréselt levélkék,
bármikor írott szerelmes versecskék.
Lenne benne mozijegy darabka,
mellyel felmehettünk a Titanikra.
A bennünket simogató szél
s a hangom, mely hozzád beszél.
Csokorba szedve néhány édes érzés,
bűvöletbe ejtő, mélyen szemedbe nézés.
Megfoghatatlan, bűnbe rántó ölelés,
a magamnak akaró Téged követelés.
Benne lenne még sós ízű gyöngye szemeimnek
s a gombócok, melyek a torkomban nőnek.
Álmok melyek darabokra törnek,
s a szívem, melyben újra rendeződnek...
Nem tudom mekkora az örök szerelem,
de azt is a csomagba teszem.
Kedves Maya! Úgy emlékszem, egy játékban már egyszer értékeltelek és már akkor felfigyeltem arra, milyen egyszerűséggel és mégis nagyszerűséggel írod verseid! Mínt ezt is! Bár szabadvers, a rímek a helyükön vannak, van benne ritmus. De engem,-mint mindig, elsősorban a tartalom fog meg. Szinte soronként érzem, ahogy az apró kis mozzanatokból összeáll, kiteljesedik az életed. Mindannyunknak vannak -másnak jelentéktelennek tűnő,-de nekünk örök emléket képező tárgyak, mozdulatok, események, amelyeket elraktározunk, "álmok, melyek darabokra törnek, s a szívem, melyben újra rendeződnek..." Nagyon szép, gratulálok!
Judith Timár Életcél
Langy szellő tapad most az arcomhoz,
s a perc, mi akkor még csak közénk állt,
sután simul végleg szempillámhoz,
könnycseppekben így reményt táplált.
Emlék, amin tegnap agyagléptek,
holnaptól lásd, már vörös pipacsok,
jelzik létem legyőzhetetlennek,
fájdalom nincs, csupán hiba-ok.
Vörös fény csorog a hegykaréra,
ahogy egy szív fájdalmától vérzik.
Alkonyodik, s csendem magánszféra.
Gúzsba szorul, így elenyészik.
Életcél. Ez kellett nekem, látod?
Tanít minden pillanat, erősít.
Mikor hajnal hasad, kiég lángod,
s a feledés biz' újraépít.
Langy szellő tapad most az arcomhoz,
s a perc, mi akkor még csak közénk állt,
sután simul végleg szempillámhoz,
könnycseppekben így reményt táplált.
Emlék, amin tegnap agyagléptek,
holnaptól lásd, már vörös pipacsok,
jelzik létem legyőzhetetlennek,
fájdalom nincs, csupán hiba-ok.
Vörös fény csorog a hegykaréra,
ahogy egy szív fájdalmától vérzik.
Alkonyodik, s csendem magánszféra.
Gúzsba szorul, így elenyészik.
Életcél. Ez kellett nekem, látod?
Tanít minden pillanat, erősít.
Mikor hajnal hasad, kiég lángod,
s a feledés biz' újraépít.
Judit, nagyon tetszett a versed! A természethez simulva, szinte arra támoszkodva keresed és találod meg életed értelmét, "Tanít minden pillanat" -igen, a természet az, amely soha nem hazudik, amely áthidalja a fájdalmakat..Megtanít alkalmazkodni és a szabadságunkat megbecsülni...Köszönöm, nagyon szép, gratulálok!
Ács Nagy Éva
Csak te lettél szabad
Emlék, hogy voltál egykor,
hogy állt ott a fák közt egy kicsi ház,
hol rohantam ölelő karjaidba,
s nem vérzett a magány.
Emlék, a zöldellő rét,
hol pillangókat kergettem nevetve,
dobozba téve eléd tettem,mint kincset,
rám néztél, s elengedted őket.
Emlék, hogy voltál nekem,
de illatodat most is érzem bennem,
a fák közé szaladva látlak,
s ott boldogság kacag.
Emlék , a sóhaj, a szívdobogás,
a szenvedélyes álmodozásunk,
a szabadság iránti vágyunk,
s csak te lettél szabad!
Emlék, hogy fénylik a szemed,
melegséget sugárzó tested,
de elfújta a szél a meghitt pillanatot,
elkorhadt a remény.
Emlék, hogy szólítottál nevemen,
dalolt, csilingelt, oly szépen mondtad,
de köd borítja el már az álmokat,
hószínfátylamat feketévé változtattad!
Emlék, bizsergő vágyam irántad,
a szenvedély már meghalt rég,
de az emlék, az érzés a múlt,
velem van, tudom, örökké!
Évikém, régóta ismerlek, mindig örömmel olvasom verseiedet, melyeket átvilágítanak mély érzéseid és az a szépséges mód, ahogyan tálalod. Óh, mennyi emléke van az embernek , ahogyan végigvezettél a kicsi szülői háztól, a zöld réten át a szenvedélyig,majd az elmúlt szerelmen át a magányig! Az idő sajnos nem áll meg a felhőtlen ég alatt, de az emlék velünk marad! Köszönöm, Éva, nagyon szép vers! Gratulálok!
emlékszem, konyha faláig ért
a hársfaág, pár percnyire tőle
lidérchomályban a mennyország,
- mindent kimondunk -
s ha mindent kimondanánk
s átlátnánk a üveghegyen túlra,
mi lenne a lélek játékával?
piros nyár volt, pirkadatkor
pacsirtadal lett csendem bölcsője,
apám takarója szalmakazal,
reggel felébred a miatyánk
is, sejtfonálon szívem ringatom
diófánk alatt nem mozdul a nyár
Drága Etkám! Ha Téged olvaslak, midig elszorul a szívem! Istenem-mondogatom magamban,-csak egyszer tudnék így írni! De nem tudok, mert mint már annyit hangoztattam, a Te lelki-finomságodat, ahogyan azt kifejezed, én nem tudnám soha így tálalni, annyira egyedi vagy! "Sejtfonálon szívem ringatom diófánk alatt"- hát tudnék én ilyet írni? Irigykedem, punktum! Puszillak és őszintén gratulálok, sok ilyen szépet még!
Szóval akárhogy csűröm-csavarom, nem tudok választani. De kell!
Tehát az én benyomásaim alaján:
I. Ibolya Fejes: Szolgálat
II. Etele Dvorák: A hársfaág
III. Judith Timár: Életcél
Különdíj: Kohut Katalin: Emlék
Mégegyszer szeretettel gratulálok Mindenkinek, nézzétek el nekem, hogy verstanilag nem igazán elemeztem, de,-hogy némi önkritikával éljek, ahhoz nekem is jobban kellene értenem.
B Ilona Tóthné
